Saxophone Summit: Visitation 2014. augusztus 19., Vidákovich Izsák

Saxophone Summit - Visitation (ArtistShare 2014)

Dave Liebman, Joe Lovano, Ravi Coltrane, Billy Hart, Cecil McBee, Phil Markowitz.

A kezemben tartott albumot Joe Lovano dedikálta, és a következő két szót írta rá: sounds + feelings

Ez a két szó tökéletesen jellemzi az albumon hallható kompozíciókat, de azért még hozzá írok néhány sort.

A lemezen három szaxofonos (Joe Lovano, Ravi Coltrane és Dave Liebman) működik közre, akiket egy nagyszerű trió (Billy Hart - dobok, Cecil McBee - bőgő, Phil Markowitz - zongora) kísér, de helyesebb úgy fogalmazni, hogy a ritmusszekció együtt improvizál a szólistákkal, és éppen ezért az összjátéknak az egyik legcsodálatosabb példája ez a felvétel. Ez a viszonylag idősebb generáció, csak úgy "festeget" a hangszereivel, mintha hat festőművész összeállna, hogy közösen megalkosson egy képet (persze mindenki más képet láthat hallgatásakor). Ehhez a zenéhez egy minden elvárás nélküli nyitottság ajánlott, csak egyszerűen hagyni kell, hogy a zene áradjon. Az egyes zenészek egészen máshogy játszanak ezen a felvételen, mint saját lemezeiken.

Az albumon hat szerzemény hallható, mindegyik zenész egy-egy kompozíciója és ebből is érződik, hogy mindenki egyenrangú. Itt kiemelném, hogy mennyire fontos szerepe van a zenei alázatnak, a zenészek talán egyben hallgatók is, és nem magukat helyezik előtérbe, hanem nyitottak, és amit éppen hallanak, az alapján tesznek hozzá valamit a közös zenéhez.

”Sound” és ”feeling” a két, talán a legfontosabb tényező ebben a műfajban. Elképesztő, hogy a három szaxofonos tiszta intonációja mennyire pozitívan hat a ”sound”-ra, és akkor még csak ezután következik az, hogy menyire jól szólnak a hangszerek (azért hozzá tenném, hogy a jó ”sound” eltakarhatja az intonációs hibákat). Elég bármelyiküknek csak egyetlen egy hangot megszólaltatnia és azonnal felismerhető az egyén. A hangzást gazdagítja továbbá az, hogy mind a három szaxofonos közreműködik szoprán- és tenorszaxofonnal, valamint Joe Lovano altklarinéton is játszik.

Ami pedig a ”feeling”-et illeti, megint csak a festészetet hoznám elő, nem csak formák (jelen esetben dallamok) vannak, hanem színek, tónusok is.

Esetünkben már nem igen lehet azokat az alapszavakat használni, hogy csodálatos vagy tökéletes illetve jó. Tény, hogy az előadásmód az csodálatos, de a ”feeling-ek” nagyon különböző érzéseket válthatnak ki, örömtől a szorongásig stb.

Előző "kritikámban", amelynek központi alakja Joe Lovano egyik tanítványa volt, már említettem, hogy a diatonikus (egy skálában mozgó) dallamok szinte teljesen eltűntek. Ez érezhető ezen az albumon is. Az improvizációk dallamvilága rendkívül gazdag, minden korlátot áttörnek, és akkor még nem beszéltük azok ritmusairól. Az egyéni ”sound-ok” valamint az együtthangzás elképesztő, ami pedig az összjátékot illeti, a zenészek az elejétől a végéig, minden pillanatban, "megszokott" szerepüktől függetlenül kölcsönhatással vannak egymásra. Ha a hallgató (kellő nyitottsággal) felteszi ezt a lemezt, a művészek magukkal ragadják, mintha egy kalandra hívnának bennünket. Más szóval úgy érzem, ennek a zenének a befogadásához ki kell zárni a külvilágot, és hagyni, hogy a zene csak úgy áradjon át rajtunk (bár én azt vettem észre, hogy ez a zene nálam magától kikapcsolta a külvilágot). Így a hallgató az út végére érve kellően (kellemesen) el is fárad.

Nehéz megfejtenem mi lehetett a koncepció az egyes kompozícióknál, de úgy érzem talán nem is a kompozíció a helyes szó, mert ez a zene mintha a pillanatnak élne. Ez csak egy lemez, de ha ezt a lemezt egy hónappal később veszik fel már egészen más, és ugyanez jellemző a hallgatására is, másodszori, harmadszori hallgatásra egészen más-más érzeteket érezhetünk, mint az elsőre.

Továbbá felmerült bennem az a kérdés is, hogy habár a zenekarban mindenki egyenrangú, vajon van-e vezető személyiség? Azt tudom, hogy kezdetekkor Dave Liebman-nek kiemelkedőbb szerepe volt, ezen a felvételen azonban nem tudom eldönteni.

Végezetül javaslom olyan felvételek meghallgatását is, ahol ez a felállás standard-eket játszik, ahol már meghatározott akkordmenetek vannak. Az összjáték itt is lenyűgöző, habár itt már szeletekre van tagolva a zene (bevezetés- téma- szólók- téma stb.), az egyéni szólók ilyenkor is elég nyitottak, az adott szólista nem csak játszik, de hallgat is, a kíséret pedig olykor-olykor váratlanul magára hagyja a szólistát, beengedve ezzel még egy művészeti tényezőt a véletlent is.

A számok sorrendjének, más szóval az album felépítésének is nagy szerepe van. A záró számon érezni, hogy ez az utolsó szám, avagy "közös kalandunk" vége.