Savoldelli, Boris: The Great Jazz Gig in the Sky 2016. június 23., Horváth László
Savoldelli, Casarano, Bardoscia – The Great Jazz Gig in the Sky (MoonJune Records)
Gyanítom, nem csak a rockzene híveinek nem kell bemutatnom a Pink Floyd zenekart, és legendás konceptalbumukat, a „The Dark Side of the Moon”-t. Aki kicsit is otthon van a zene világában, legalább hallott már erről az albumról, amelyet 1973-ban adtak ki, és ami azóta minden idők második (!!!) legtöbb példányban eladott lemeze lett. (Aki kíváncsi rá, Michael Jackson – Thriller című albuma vezeti ezt a listát.) Erre 2013-ban jött három olasz zenész, akik kicsit továbbgondolták, saját képükre formálták ezt a kitűnő nyersanyagot, hogy aztán 2016 május közepén (mindössze 5 hete!) megjelenhessen a „The Great Jazz Gig in the Sky” című album. (A „The Great Gig in the Sky” az eredeti album egyik dala, innen a névválasztás.)
A Pink Floyd a progresszív rockzene talán legkiemelkedőbb képviselője volt, és bizony a jazz és a progrock között vannak azért átfedések, gondolhatunk akár azokra a zenészekre/együttesekre, akik mindkét műfajban nagyot alkottak, illetve a fúziós jazz, vagy jazz-rock, mint műfajok megszületésére és elterjedésére. Amikor hozzám került a lemez, nagyon izgatott voltam, ugyanis a Pink Floyd is nagy kedvencem (én eleve sok rockzenét hallgatok), a jazz pedig talán nem szorul magyarázatra, kíváncsi voltam tehát a kettő „házasítására”. Mielőtt belemennék részletesen az elemzésbe, előzetesen azt gondoltam, hogy a lemez vagy nagyon jó lesz, vagy csalódás a várakozásaimhoz képest, nem igazán gondoltam, hogy van út a kettő között. Aztán meghallgattam néhányszor a CD-t, és rájöttem, hogy talán mégis van…
Rögtön az elején, a „Speak to Me” intro után a „Breathe” már kezdi pedzegetni a különbségeket. A tiszta énekhang helyett egy nyers, érces vokál hallatszik, és erősen kiélezik a basszustémára (ami bőgőn szólal meg, némi improvizációval fűszerezve). Ugyanez az elv jelenik meg a lemez vége felé, az „Any Colour You Like”-ban, ugyanígy az elektronikai alapra a basszustémát vitték fel, egy kis rögtönzéssel összekötve. A zenét minimalizálták, amit később is gyakran használnak eszközként, sokszor csak a fődallam jelenik meg, általában elektronikus alapokon, amire jön az ének, vagy a szaxofon. Eleve furcsaság, hogy az eredeti lemez hangulatát nagymértékben meghatározó kíséret és szólók David Gilmour Stratocaster gitárjából itt teljesen eltűnnek, mindössze egy számban szerepel gitár, az is vendégzenész (az indonéz Dewa Budjana) jóvoltából (viszont itt – „Us and Them” – elég domináns, és jól megcsinálták). Viszont cserébe vonós hangzást szépen építettek bele, például az én egyik személyes kedvencembe, a „Time” című dalba is. A zene „lecsupaszítása” annak is köszönhető, hogy eleve három ember közreműködésével (plusz néhány vendégzenésszel) adták ki az albumot – ahol, ha az elektronikai alapok szolgáltatását nem figyelem, akkor nagyjából egy ének–szaxofon–bőgő trióra lehet redukálni a felállást. Ez már önmagában óriási kontraszt egy olyan zenével szemben, ahol Roger Waters erős basszusa mellé Richard Wright orgonán adta a dinamikát és a telt hangzást, David Gilmour pedig erre építette kiváló gitárjátékát. Mivel számomra ez az egyik meghatározó tényező a Pink Floyd zenéjében, én valószínűnek tartom, hogy ha nem ismerem ilyen jól az eredeti lemezt, vagy a szövegeket nem tudom fejből, akkor sokadik hallgatásra se biztos, hogy rájöttem volna, hogy itt bizony ezt az albumot dolgozták át. Persze azért sok motívumot megtartottak, az „Us and Them” pl. egész hasonló az eredetihez hangulatában, zenei világában. A szólókat szintén jól építették rá, a szaxofonjáték kifejezetten meggyőző az egész CD-n, megtartja azt az elvont, szaggatott játékot, ami az egész hangulatra, és a szabad jazzre jellemző, ugyanakkor a visszhang és a loop pedál alkalmazásával kiterjeszti ezt a hangzást, ami megmarad a progresszív rock, a pszichedelika határain belül is.
Az egész lemezzel kapcsolatosan vegyes érzelmeim vannak. Ez most csak az én véleményem, de szerintem olyan, mintha vettek volna egy nagyon jó albumot kiindulási alapnak, amiről lecsupaszítottak mindent az alapokig, és aztán ezeket az alapokat felhasználva (és átdolgozva némi elektronikus hangzással) létrehoztak valami egészen más zenét. Ami bár ugyan alapjaiban, ezért hangulatában hasonló, mégis az alapokon túlmutató értékeket (ami szerintem az igazi kincse az eredeti zenének) kicserélték saját „tartalmukra”. Hozzám valószínű közelebb állna az anyag, ha az eredeti dallamvilágot jobban megtartva, és azt jazzes elemekkel kidíszítve, saját hangszeres tudásukkal dolgozták volna át. Talán nem a legprofibb hasonlat, de ezzel tudom legjobban kifejezni a gondolataimat: olyan, mintha ők egy szelet pizzán nem a feltétet változtatták volna meg valami másra, és hoztak volna létre valami újdonságot, hanem a tésztát keverték volna újra, más ízűre, ami aztán persze megváltoztatja az egésznek is az ízvilágát.
Nagy elvárásaim voltak, egyúttal másra számítottam, így aztán bizonyos szempontból számomra alul, más szempontokból felülteljesített a lemez. Ami tagadhatatlan, hogy egy rendkívül egyedi hangzásvilág kialakítására törekedett az olasz trió, és ez sikerült is nekik. Lehet, hogy a mai fiataloknak, vagy akik több elektronikus zenét hallgatnak, ezáltal könnyebben befogadható lesz a Pink Floyd zenéje is. Ami pedig szintén figyelemreméltó, hogy egy ilyen kultikus album milyen sokféle embert, sokféle irányzatot tud inspirálni, ebből is látszik, hogy a Pink Floyd zenéje és öröksége több mint négy évtizeddel később is tovább él. Örülök, hogy én írhattam a CD-ről, valóban érdekes élmény volt ilyen formában meghallgatni az általam nagyra tartott lemezt. Így most még jobban várom David Gilmour bécsi koncertjét, kíváncsi vagyok, ők átdolgozzák-e valamikor valamilyen formában ezeket a régi nagy klasszikusokat…
Mivel az eredeti albumon az egyik kedvencem a „Time”, és azt itt is jól megcsinálták, ezért ez számomra mindenképp kiemelkedik, de a „Brain Damage” is kifejezetten jól sikerült. Azoknak is ajánlom a lemezt, akiknek ugyanúgy kisujjukban van a „Dark Side of the Moon”, és azoknak is, akik közelinek érzik magukhoz az elektronikus, progresszív rockot és jazzt. Érdekes élményben lesz részük.
Boris Savoldelli – ének, elektronika
Raffaele Casarano – szaxofon, elektronika
Marco Bardoscia – bőgő, elektronika
