Saluzzi, Dino: El valle de la infancia 2014. április 26., Flór Gábor
Dino Saluzzi Group - El valle de la infancia (ECM – Hangvető)
Dino Saluzzi (1935) ikonikus alakja az argentin zenének. Az idén 79 éves muzsikust számtalan felvételen hallhattuk és hallhatjuk, a leghíresebb zenészekkel készített és készít felvételeket, a legkülönbözőbb stílusokban (többek között Charlie Haden-nel, Al Di Meola-val). Hangszere, a bandoneon (billentyűs tangóharmonika) hagyományos argentin hangszer, hangszíne szinte védjegye az argentin muzsikának, legyen bár szó tangóról, milongáról, vagy másról. Saluzzi autodidakta zenész, bár ez nem a megfelelő szó rá, hiszen tulajdonképpen belenőtt a zenébe (édesapja híres zeneszerző volt). A környezetében szinte mindenki muzsikus volt. A Dino Saluzzi Group is egy családi zenekar: öccse, Felix "Cuchara" Saluzzi játszik szaxofonon és klarinéton, fia José Maria Saluzzi gitáron, Felix fia, Matias Saluzzi bőgőn. Colacho Brizuela gitáron, Quintino Cinalli ütőhangszereken egészíti ki a zenekart. Nem sűrűn készítenek lemezeket, bár a családi vállalkozás 1991-ben alakult, a legutóbbi felvételük 2006-ban jelent meg, ugyanezzel a felállással.
A lemez tipikus argentin zene, a lassú, csendes, bús fajtából. Ha van is valami vadság, kitörés, katarzis, az csak visszafogottan. Óriási energiák mozognak a zenén belül, majdhogynem elfojtva. Olyan feszültség tölti be a muzsikát, ami egyik pillanatról a másikra, egy számon belül képes végtelen nyugalmat és pattanásig feszülő indulatot sugározni, de mindezt jelzésszerűen, nem direkt, nem kényszeresen, csak egy folyamatos jelenlétként. Ez nem háttérzene.
Az egész lemez mintha egy hosszabb történet lenne, de az egyes darabok külön-külön is mesélnek. Ez nem véletlenszerű, hanem koncepció, egyes számok tételekre is vannak bontva, így a 16 track tulajdonképpen 7 mű. Az egész lemez összhatása, hogy lassú: szinte minden szám lassan indít, de aztán valahogy mégis elmúlik a lassúság érzete, valahogy fölpörögnek a dalok, de nem sebességben, inkább dinamikában, vagy valami megfogalmazhatatlan érzelemben.
Ebben benne van minden, ami Buenos Aires, minden, ami Argentína, sőt, az egész Andok.
A hangzás az a tipikus, jól bevált ECM hangzás, amit már annyi kiadványukon hallhattunk.
A keverés is tökéletes, olyan, amilyen egy akusztikus lemeznek szerintem lennie kell: a hangszerek csattognak, zörögnek, lélegeznek, mintha a zenészek mellett ülne az ember egy bárban, vagy inkább egy lefüggönyzött nappaliban. Ha odafigyelve hallgatjuk, minden tökéletes, még így is, hogy a gondolati hátterét esetleg nem ismerjük a daloknak (igen beszédes címek szerepelnek a lemezen ugyanis). Elvarázsol a zene, magával ragad egy másik világba, azt teszi, amit minden igazi művészet.
