Ross, Jamison: Jamison 2015. augusztus 12., Varga Bendegúz
Jamison Ross - Jamison (Concord – Karsay)
2015. június 23-án jelent meg Jamison Ross első nagylemeze. A 27 éves dobos a 2012. évi Thelonious Monk Competition győztese volt. Az egyik jól megérdemelt díjként járt számára, hogy bemutatkozó albumát a nagy presztizsű Concord Records adta ki.
Jamison Ross - hogyan is lehetne másképp - egy floridai, egész pontosan Jacksonville-i baptista lelkész fia, aki fél gyerekkorát a templomban töltötte. Kicsi korától kezdve körülvette a zene, különösképp a gospel. Később a jazzdobolás is nagyon fontossá vált számára, hiszen a "New Orleans-i jazz-tanulmányain keresztül közel került Amerika legeredetibb művészeti ágához, és ezzel egyben saját magához is" - olvashatjuk a lemeztokban található kis ismertetőben.
Ross leírja, először még úgy képzelte, első önálló lemezén inkább a dobos énjét szeretné kidomborítani, csupán néhány számban énekel majd. A felvétel közeledtével azonban megváltoztatta véleményét. Úgy érezte, mégis inkább elsősorban, mint énekes szeretne megnyilvánulni a lemezen. Meglátása szerint énekhangján keresztül tudja legközvetlenebbül kifejezni érzéseit. Így fogalmaz: "Az éneklésem nem más, mint a lelkem hangja."
A zenét belengi a főszereplő személyisége. A lemez hangzását alapvetően meghatározza Jamison énekhangja, amely puha és meleg tónusú, édeskés, de szerencsére csak néhány helyen válik negédessé. Gospel, jazz és soul zene hatása egyenrangúan érvényesül a lemez anyagán, némelykor pedig már a smooth jazz-hez is közel kerülünk. Zenésztársait régi iskolatársai és barátai közül válogatta össze, hogy a lehető legellazultabb, legbensőségesebb módon készíthesse el ezt a számára oly fontos felvételt.
A lemez csúcspontja rögtön az indító nóta, egy Muddy Waters szám feldolgozása, a „Deep Down in Florida”. Játékosság, természetesség, sodró lendület jellemzi. Önkéntelenül is táncolni kezd az ember, ahogy a legkiválóbb módon előadott New Orleans-i ritmusok magával ragadják. Megunhatatlan ez a szám! Sajnos hiába várja az ember, a lemezen később nemigen jelenik meg újra ez a fajta izgalmas, friss, autentikus attitűd.
Nehéz eldönteni, hogy az éneklés, vagy a dobolás áll-e jobban Jamison-nak, de borzasztó jól szól mind a kettő!
A második nóta egy vidám, kedves Cedar Walton szám, amelyet dögös funk groove kísér, de a zongoraszóló alatt üdítő swinget is hallhatunk. Ez az egyik felvétel, amelyben a főhős nem énekel. Viszont nagyszerű trombitaszóló kárpótol minket ezért, Alphonso Horne-tól.
Harmadikként következik az „Emotions” című Jamison Ross szerzemény, amely nevéhez méltóan igen érzelmes, édeskés hangulatú. Ez a megközelítés a következő számban is folytatódik. Soul-os, leginkább Stevie Wonder-re emlékeztető éneklést hallhatunk. Jamison hangfekvése, stílusa, még hangszíne is rá emlékezteti az embert.
Ismét egy instrumentális szám következik: Eddie Harris egy blues-os, könnyed hangulatú szerzeménye. Mivel ebben a számban egy dobszólót is hallhatunk, itt ragadnám meg az alkalmat, hogy Ross dobos játékát is elemezzem. Jamison érzéseit valóban elsősorban az éneklésén keresztül mutatja be. A dobolás viszonylag érzelemmentes és mértéktartó az egész album során, viszont igen precíz és kontrolált. Ross, mint dobos, "a kevesebb néha több" elvét tarja szem előtt.
Elcsépelt fordulatnak tűnik, ha megjegyzem: a swing a vérében van ennek a dobosnak. De mikor használja az ember ezt a kifejezést, ha nem egy olyan fekete srác esetében, aki az elmúlt tíz évet New Orleans-ban töltötte?
A „My One and Only Love” című jazz standard popos változata után Carmen Lundy szerelmes száma puhítja tovább a hangulatot. Ezen a ponton már messze kerülünk a jazztől. Már-már giccsbe hajló smooth jazz, amit hallhatunk.
Szerencsére következik egy ének-dob improvizáció, melyet Ross a kislányának ajánl. Ennek folytatása egy saját kompozíciója, a kedves, up-tempós „Epiphany” című szám, amellyel visszaevezünk a jazz vizeire. Nagyszerű zongoraszólót hallhatunk Chris Pattishall-től. A Corcoran Holt-Jamison Ross bőgős-dobos páros is remekel.
Érdekes, hogy a lemez két „Bye Bye Blues”-zal ér véget. Az első, zongora-ének duós változatnál Jamison-t elragadja a hév, és véleményem szerint már kissé az ízléstelenség határáig fokozza a búcsúzási aktust.
A második változat, amelyet a Hammond orgonával megerősített zenekar kísér, hitelesség és autentikus egyszerűség szempontjából visszaidézi a kezdőszám, a „Deep Down in Florida” hangulatát és vibrálását.
Ezt a debütáló lemezt a Jamison-ból áradó sokszínűség, eklektikusság jellemzi. Megmutatja az előadó jártasságát hangszerén, és az éneklésben egyaránt, valamint a jazz mellett számos más könnyűzenei műfajban is. Igazi bemutatkozó lemez ez, mely számos zenei utat hagy nyitva ez előtt a tehetséges, sokoldalú, szenvedélyes fiatal muzsikus előtt. Kíváncsian várjuk, merre halad majd tovább.
Concord Records 2015
1. Deep Down in Florida (McKinley Morganfield)
2. Martha's Prize - Instrumental (Cedar Walton)
3. Emotions (Jamison Ross)
4. Sack Full of Dreams (Gary McFarland-Louis Savary)
5. Set Us Free - Instrumental (Eddie Harris)
6. Sweet Surrender (The Hook) - Interlude (Guy Wood-Robert Mellin)
7. My One and Only Love (Guy Wood-Robert Mellin) Arranged by Jonathan Batiste and Jamison Ross
8. These Things You Are to Me (Carmen Lundy)
9. Jazz - Interlude (Aubrielle Ross)
10. Epiphany (Jamison Ross)
11. Bye Bye Blues - Part I (Bert Lown-Chauncey Gray-David Bennett-Frederick Hamm)
12. Bye Bye Blues - Part II (Bert Lown-Chauncey Gray-David Bennett-Frederick Hamm)
Jamison Ross - ének, dob
Rick Lollar - gitár
Chris Pattishall - zongora, Fender Rhodes
Cory Irvin - Hammond B-3 orgona (12)
Dayve Stewart - tenor szaxofon (2,3,5,6,10,12)
Alphonso Horne III - trombita (1,3,5,6,10,12)
Jonathan Batiste - zongora (1,7,11,12)
