Rosenwinkel, Kurt: Star of Jupiter 2012. december 13., Fövenyi Máté
Nagyon örültem a felkérésnek, hogy írjak véleményt Kurt Rosenwinkel gitáros-zeneszerző új albumáról. Vegyes érzelmekkel kezdtem neki a feladatnak, mert zenei világa nem tartozik a kedvenceim közé, és eddig távolságtartó magatartást tanúsítottam gitárjátéka iránt. Első hallgatásra, mint egy kíváncsi gyermek bele-belehúzogattam a lejátszó kurzorát a számokba, hogy mégis mire számítsak - mint mikor a jól becsomagolt karácsonyi ajándékot megrázzuk kibontás előtt - és amit hallottam először nem tetszett. Aztán, nyugodt óráimban leültem, és elejétől végéig meghallgattam az albumot, többször egymás után és böngésztem a hivatalos oldalról elérhető információkat. Érdekes, hogy amint ily módon megpróbáltam értelmezni a hallottakat, kezdtek magával ragadni bizonyos részletek.
Az album szinte végig egy jól átgondolt hangzásvilágot követ. Végig egy másik közegben, térben játszódnak a számok, így kicsit kiléphetünk a szobánkból a lemezt hallgatva. Jól megkomponált részek, izgalmas harmóniaváltások, egy-egy akkord önmagában olyan felrakást kapott, amitől elenged vonatkoztatni a klasszikusabbnak számító jazz-es hangzástól, még a swing stílusú/lüktetésű dalok alatt is. Az album a „Star of Jupiter” címet viseli, ami joggal megilleti, mert kellően magasztos, néhol teátrális magasságokba emeli a kompozíciókat, amihez nagyban hozzájárulnak a gondosan megválasztott effektek, és a dalok szerkezeteinek kidolgozottsága is.
A modern hangzás egy dolog. Az album szerkezetileg mégis retro, a két lemezes kivitellel. Tekintsük A és B oldalnak, és így megidézi a bakelit lemez szellemét. A két oldal között van idő fellélegezni, és ha folyamatosan hallgatjuk, erre szükség is lesz. Egyrészt picit „megpihen” a fülünk, a sok információt értelmezni kell, és amíg CD-t cserélünk, leesik a tantusz, hogy „hú, ez de jó”.
Az A oldal merészen indul. A nyitódal valamiféle képlékeny anyagból áll össze 5/4-es metrummá, mindezt egy rendkívül progresszív gitárriff segítségével, ami erős lökést ad a lemeznek és továbbhallgatásra sarkall. A 2. számra nyugodtság jellemző, ám lassúzni nem ajánlatos rá, a periódus jól átgondoltan nem mindig ott ér körbe, ahol mi azt gondolnánk. 3. szám egyszerűen szép lett, kiválóan szolgálja ki a bőgő improvizációt is (Eric Revis) valamint kiemelném a zongorista Aaron Parks zongoraszólóját, garantáltan felkapja az ember a fejét a hallgatás során. A 4. szám a „Mr. Hope” - hasonlóan az első számhoz - hangzásban letisztultabb világhoz tartozik, a címe egybevág a zenével, a remény, mint földi/emberi tulajdonság. A gitár és zongoraszólót nagyon élvezetes, a dal harmóniaköre pedig magával ragadó. Érdekes megfigyelni, ahogy az első két szám kissé földöntúli hangzása utána a 3. és 4. számra visszaszálltunk a Földre. Majd következik az 5. dal, a kedvenc pontom az első oldalon. A kezdés hátborzongató pillanata után klasszikus módon tisztul ki a kép, a hangfüggöny kiegyenesedik és megjelenik a végtelenül egyszerű, és legtöbbet mondó első harmónia „pulzálása”. Témáját olyan harmóniaváltások támasztják alá, ami számomra a súlytalanság állapotát juttatja eszembe. A téma második felét (kvázi B része) egy Spielberg filmben abszolút el tudnám képzelni, amint űrhajónkkal a Jupitert megkerülve egyik holdjának takarásából elénk tárul az univerzum varázslatos látványa. A szám végére pedig visszatér az intro, amire torzulni kezd a dal elején felépített kép, páratlan akkordok úsznak, az egyébként egyszerű popos kíséretre. A lemezcsere előtti utolsó dal könnyed hangulata gyomorbántalmak nélkül engedi a kevésbé jazzkedvelő hallgatókat is felkelni a foteljükből, kellemesen váltakozik a triolás és nyolcados lüktetés között a téma, a zongora dob (Justin Faulkner) válaszolgatás pedig egy ízléses pontja a lemeznek.
A B oldalunk kezdése nyugodt az előzőéhez képest. Seprős dobolás, zongora és bőgő autentikus hangzását viszont egy izgalmas és dús gitársound öleli felül, oktáver, visszhang és rengeteg zengető közreműködésével, ami nagyon jól szolgálja a számot. Kurt Rosenwinkel gitározására egyébként ez jellemző, hogy „folyik”. Ennek megvan a jó oldala: egy-egy hangja olyan dinamikával szólal meg, hogy összerántja az alatta szóló zenét, vezet, tökéletes lead hangszín és ad egyfajta lebegés érzetet. Néha viszont soknak bizonyulhat, amikor a szólókban ennyire összeszólnak a tartalmak, mintha úgy zongoráznánk, hogy a pedálon felejtjük a lábunkat, ez persze teljesen szubjektív ettől még, amit játszik, egyszerűen briliáns. A B oldal 3. száma nagyon jó példa erre, de akárhogy is az egyik ékköve lett az albumnak. Mint, ahogy ebben a számban is a zenei hangzáshoz nagyban hozzájárulnak a vokálok, amitől közvetlenebbé válik a zene, mert azzal, ahogy a zenészek énekelnek a hangszerekkel együtt az improvizáció alatt, segítenek nekünk jobban ráhangolódni a zenére. Bár valakit ez kifejezetten idegesíteni szokott, ez is megosztja a hallgatóságot.
A második oldalon található számok közül bravúrdarabra sikeredett az „A Shifting Designe” című dal, egy gigantikus gitárszólóval. A „Kurt1” pedig olyan, mintha egy műhold lenne, aminek a kezdőmotívum egy olyan meghatározó alaplüktetést ad, amivel föld körüli pályára állít bennünket.
A lemez végére sejteni lehet, hogy történni fog valami, a „Deja vu” finom indulása után a dal végén katartikus élményben lehet részünk, ami tökéletes felvezetése lett az utolsó darabnak, a „Star of Jupiter” című számnak. Ez utóbbi a legelső számmal egy keretbe foglalja az album tartalmát, ütős befejezéssel párosítva. A riffekkel, zongora ostinato és futamokkal tűzdelt hang-kavalkád nem tartozik a könnyen emészthető kategóriába, de meghatározó darabja lett a lemeznek, így a befejezést a legmagasabb szintre emelték.
Sajnos hajlamosak vagyunk valamiről elsőre véleményt alkotni anélkül, hogy alaposabb vizsgálat alá vetnénk a dolgot, én is ebbe a hibába estem eleinte. Zenét hallgatunk a plázában, az autóban, a telefonunkon, mint akár egy háttérzaj, noha a zenének egyik funkciója természetesen a szórakoztatás, de érdemesebb odafigyelni a részletekre is, úgy sokkal egészebb képet kapunk, és az is megtetszik, amiről egyébként nem gondoltuk volna.
