Robert Glasper Experiment: Black Radio 2012. március 17., Vörös Janka
Robert Glasper - billentyűk,
Casey Benjamin - szaxofon,
Chris Dave - dobok,
Derrick Hodge - basszusgitár.
Robert Glasper egy 33 éves (április 5-én lesz a 34. születésnapja), houston-i születésű fekete zongorista, a hip-hop és jazz közös határát súroló lemezzel jelentkezett, mely a „Black Radio” címet viseli, valószínűleg nem véletlenül. Vendégként olyan nagyszerű fekete énekesnőket hívott meg, mint Erykah Badu, Lalah Hathaway, vagy Ledisi. Egyébként minden egyes számhoz más és más szólistát hívott: Lupe Fiasco, Bilal, King, Musiq Soulchild, Chrisette Michele, Meshell Ndegeocello, Stokley Williams, Mos Def, Shafiq Husayn. Őszintén szólva (erre szólt a Word súgó, hogy ejnye, milyen sablonos kifejezéseket használok), ha nem nézek minden vendégszereplőnek egyesével utána, akkor lövésem sincs, hogy ki ez a sok kétes művésznevű ember… De ez valószínűleg az én informálatlanságom. (Yo! Yeah!)
Robert Glasper-re legnagyobb hatással –saját elmondása szerint- jazzénekes édesanyja volt, aki szíve szerint mindig magával vitte volna a klubkoncertjeire a még kicsi Robertet, de nem. Majd mindezt kompenzálva templomi koncertjein családi vállalkozásképp (GlaspeRT) Robert kísérte őt zongorán, amiből ennek ellenére Robert sokat tanult, és a jazz és a gospel hangzásvilágát azóta is keresztezi, innen a nagy felfedezőkedv.
A lemez igazán izgalmas találkozása a kőkemény hip-hopnak és rapnek, vagyis kvázi az elektronikus zenének, a (végülis) klasszikusnak mondható jazz-zel. (Ezek szerint a Blue Note iadó is halad a korral! – a szerl.)
Minden felvételen, mint már közöltem, más és más vendég szerepel, és minden vendég kicsit más jellegű számot kap, valószínűleg saját stílusához közelit, de ez nem jelent tagoltságot az egyes számok között, mert a lemez egységes, viszont Glasper egyedi stílusa nem elég kivehető - szerintem. Néhol ugyan megcsillan egy-két pl hip-hop -tól idegen, de jazzben meg ismerős figura, vagy harmonizáció, de a jazz és hip-hop mérlege sajnos a hip-hop javára dől. A szövegre viszont érdemes figyelni, kvázi sulykolja Glasper háború-ellenes, értékmegőrző, de cselekedni vágyó álláspontját. Ha a „Black Radio” cím itt erre utal (a nézetei nyomatékosítására), akkor le a kalappal. Glasper fain gyerek. Merész.
És egyébként én, mint még műkedvelőnek a legkisebb jóindulattal sem mondható zongorista, nem tudok és nem is akarok hozzászólni Robert zongorázásához, de nekem nagyon tetszik.
Viszont nagyon is sajátos feldolgozása hallható az eredetileg ¾-edes metrumú jazz standard-nek, az „Afro Blue”-nak, ahol a témát egyik kedvenc énekesnőm, Erykah Badu énekli elképesztő higgadtsággal és time-mal 4 negyedben! És talán ebben a számban csillan meg leginkább Glasper jazz-énje (jazzin’). Jókat fog…
Majd még fel sem ocsúdva a jó éneklésből következik Lalah Hathaway és a tőle megszokott koncepciózus szétszedősen fantasztikusan szóló hangja. Botrányosan jó éneklés, viszont középszerű szám, nekem kicsit lapos is. Ha nem Lalah Hathaway énekelné, nem is biztos, hogy végighallgatnám. Abszolút pozitívum viszont a midi-szaxofon-szóló. Majdnem Brecker. (Majdnem.)
Ledisi a „Gonna Be Alright” című számban hozza erőteljes éneklését és egy kis Fender Rhodes is megszólal szerencsére.
A hetedik szám nagyon érdekes, nekem ez a kedvencem. Furcsa ének-keverést hallhatunk, a jó kis felrakású, szépen szóló vokálra, mint egy ellentmondásként épülő, furcsán elkülönülő férfiéneklés (Musiq Soulchild) hallatszik, teljesen figyelemfelkeltő. Megnyugtatja viszont a kicsit ugyan negédes női hang, Chrisette Michele, aki egyébként nagyon jól énekel. Itt is a szöveg hangsúlyos, valamint Glasper zongora filljei.
Örülök annak, hogy hallhattam ezt a lemezt. Robert Glasper, ha énekes lenne, biztos a kedvencem lenne. (És ahogy azt Szabó Gabika írásánál is említettem, az afro-amerikaiak a megjelenés hetén annyit vettek ebből a CD-ből, hogy ma reggel egyből a New York-i Jazzlista élére ugrott! – a szerk.)
