Robert Glasper Experiment: ArtScience 2016. november 14., Balogh Tamás
Robert Glasper Experiment – ArtScience (Blue Note – Universal Hungary)
Robert Glasper és csapata 2016. szeptember 16-án új albummal jelentkezett. Az „ArtScience” című lemezén a Black Radio-val ellentétben nem “vendég előadók serege” hallható, hanem szinte végig négyük: Robert Glasper, Casey Benjamin, Derrick Hodge, Mark Colenburg. Robert, Casey és Derrick pedig énekel is.
(Ez a CD október 8-a és 15-e között 1 hétig vezette a New York-i Jazzlistát! Majd szép lassan csúszott visszafelé, míg most november 12-én „A hét nagy előrelépőjeként a 18. helyről feljött a 11-ikre… - A szerk.)
A szokáshoz híven most sem egy szokásos lemezről van szó, sőt, az elektronika még nagyobb szerepet kap. Ez pedig hozzájárul, hogy a lemezen sokféle stílus jelenik meg, úgymint; 80-as, 90-es évek soul-ja, modern up swing, vagy az újabb hip-hop-ra jellemző trap beat. Az énekeken pedig gyakran hallható az auto-tune, mint effekt. Habár ez egy korábbi cikkben erősen kritizálva lett, pár dolgot azért tudnunk kell. Nem mindegyik számban van erről a megoldásról szó, a másik pedig az auto-tune-t a jó előadók, mint eszközt szeretik használni, mint egy hangzást, mint ahogy az overdrive-ot a gitárosok. Az egyik legismertebb auto-tune használó énekes, a rapper T-Pain, az effekt nélkül is varázslatosan énekel, mint ezt több, kis akusztikus koncertje bizonyítja. Persze lehet szeretni, nem szeretni, de végzetes találmányként, használóit tettestársként leírni, véleményem szerint kicsit elrugaszkodott.
Hosszú elemzést írhatnék a számokról, a szerkezetükről, a mondanivalójukról, most azonban csak egy-két kedvenc momentumomat emelném ki. Rögtön az első szám “lehetetlen” tempójú sodró up swing, ami szépen, észrevétlenül, hangzásban gyönyörűen megoldva, egy nagyon dögös groove-vá alakul, ezzel is, mintegy zeneileg, szimbolikusan áttörve a falat swing és groove zene között. A „No One Like You”-ban a kíséret, ami engem a Fourplay zenekarra, a Harvey Mason féle kíséretre emlékeztet, egy nagyon kedves színfolt. Számomra jól esik ezt az ő hangzásukban hallani, és persze az elképesztő szólók, amit Robert és Casey “elkövet” az kiemelkedő, mindkettejüket pár hangból is fel lehet ismerni, annyira sajátos a nyelvezetük. A következő kedvencem, és ez egyben életem egyik kedvenc számává is vált a „You and Me”. Egy nagyon egyszerű még is nagyszerű szófordulatokkal megírt szerelmes számról van szó. “You and Me, together, There is no better You and Me”. Nagyon zseniálisan jelenik meg, egyfajta végtelenül pozitív üzenet, ami szerintem sokszor jól tud jönni és esni az embereknek, pároknak. “Mindegy, hogy mi van” te és én csak egy van, “ezért nincs is jobb te és én” és a bajban is értékesek vagyunk.
A „Written in Stone” egy nagyon érdekes hangzású szám. Erősen rock-os, viszont az elektronikával és “egy-két olyan hanggal” megfűszerezve… elsőre egyszerű, nem is biztos, hogy feltűnik, de nagyon jó irány lehet ez modern rock zenekarok számára is. A „Let’s Fall in Love” pedig a már említett ‘trap’ zene egy különleges megszólalása.
Úgy gondolom, hogy a legeltérőbb ízlésű emberek is találnak benne valamit, ami megragadhatja őket. A lemez az első, már említett „This Is Not Fear” című számmal párhuzamban, szinte minden szám egy “műfaji fal” lerombolás, a legjobb értelemben. Talán nem is rombolás, mint inkább építés!
Csak ajánlani tudom.
