Ritenour, Lee: Rhythm Sessions 2012. október 23., Albert Zoltán
Vannak a világban nagy csillagok, nagy …… és vannak, akik "csak" zenélnek.
Azt hiszem ebben az esetben nekünk ez bőven elég. Lee Ritenour legújabb lemeze mentes minden kötelező sallangtól, egyszerű (és nagyszerű), nem akar megfelelni, slágerlistákat döntögetni, szimplán csak megmutatja a művész sokadmagával, hogy mit is gondolnak a minket körülvevő világról 2012-ben, vagy mondhatjuk úgy is, hogy összejöttek egy kellemes esti zenélésre, utóbbira utalás lehet a lemez címe is.
A zenész gárda fantasztikus, ahogyan maguk a dalok is.
Egy Lee Ritenour szerzeménnyel indul a lemez (The Village), amiben a gitáros/zeneszerző társa George Duke, Stanley Clarke és Dave Weckl, ami már önmagában nem semmi, a dal pedig legjobban "comtemporary jazz"-ként definiálható, kellően könnyed, azonban kevésbé smooth jazz-es, a fusionből is csak annyit használ, amennyi szükséges, mellőzi a felesleges "megfejtéseket", ami az összhatás előnyére szolgál. Mindez természetesen igaz a lemez többi részére is.
Aztán a rövid életű Nick Drake ismert slágere szól, a "River Man" egy új hangszerelést kapott Ritenour-től, Dave Grusin-tól és Ariel Mann-től, az ének poszton pedig Kurt Elling-et hallhatjuk, tökéletes választásként. Majd egy jazz berkekben ismert Herbie Hancock dal, a "Fat Albert Rotunda" hallható, funk-os alappal - melyben Marcus Miller basszusjátéka dominál - ennek tetején pedig Patrice Rushen energikus zongorajátéka vegyül egy kis elektronikával és minimál fusion érzettel.
A folytatásban a lemez egy nyugodtabb és "gondolkodósabb" részét hallhatjuk: egy Drake-hez hasonlóan tragikus sorsú zongorista, Esbjörn Svensson tiszteletteljesen feldolgozott szerzeménye (800 Street by Feet), mellett Chick Corea "Children's Song"-ja következik, előbbiben Christian McBride és Wesley Ritenour (Lee fia), utóbbiban pedig Corea mögött Peter Erskine dobol. A már-már melankolikus hangulatot az "LA by Bike" oldja fel, mely könnyed, barátságos hangulatú és egyből az egyik kedvencemmé avanzsált.
Persze itt még nincs vége: a "Maybe Tomorrow" egy pop-osabb, vokális szerzemény (itt Tal Wilkenfeld (extraklasszis 26 éves ausztrál basszusgitárosnő! – a szerk.) és Vinnie Colaiuta a vendég), majd újra egy Esbjörn Svensson dal feldolgozása (Spam-Boo-Limbo) hangzik el. A "July" a 2003-as „Overtime” élő session világát ötvözi a korábban hallott "LA by Bike"-kal, köszönhetően az akusztikus gitárnak és Ritenour állandó basszusgitárosa, Melvin Lee Davis játékának. A "Rose Pedals" némileg Fourplay-esre sikerült, ez a "rokonság" nem véletlen, hiszen Ritenour évekig erősítette a Fourplay csapatát (1990 és 94 között), a "Dolphins Don't Dance" a mainstream és a nehezebb kortárs jazz egy érdekes fúziója, azonban kissé elüt a lemez általános világától, zárásként pedig egy kis latint kapunk (Punta del Soul, Dave Gruisin szerzeménye), ami méltó befejezés.
A lemez végére pedig nem maradt bennem kérdőjel, azt hiszem mindig is egy ilyen jam session-re vágytam.
