Rippingtons: Cote D'Azur 2011. augusztus 19., Albert Zoltán
Ha „smooth jazz”-ről, vagy ahogyan Amerikában gyakran nevezik: „contemporary jazz”-ről, megvan a kialakult skatulyánk, akkor ezt egy pillanat alatt felejtsük el, mert ma egy igazi különlegességről lesz szó.
Ez alkalommal a Rippingtons legújabb lemezét, a „Cote D' Azur”-t veszem górcső alá.
Ha stílus szempontból definiálni szeretném a csapatot, akkor nehéz dolgom van - de megnyugtatásképpen jelzem, hogy ez a hangzóanyag előnyére válik - lényeg, hogy a 80-as, 90-es, valamint a 2000-es évek popzenéje és "smooth jazz”-e keveredik, ami "nyakon van öntve" egy jó adag latinnal és „chill out”-tal, létrehozva egy nagyon egyedi ízt.
A címadó dal (Cote D'Azur) elmeséli, hogy milyen fantasztikus sétálni az azúrkék tenger partján, a francia Riviérán, és ha becsukom a szemem, tényleg el tudom képzelni, hogy ott járok. Hangzásában igen érdekes a dal, hiszen az indításban nyomokban a francia popzenét érzem, minden bizonnyal tudatos volt, hogy "lokalizáljuk" a cselekmény helyszínét. A folytatásban (Le Calypso) jobban előtérbe kerül Jeff Kashiwa szaxofonjátéka, ami tökéletesen festi meg a hallgató számára az aktuális hangulatot, egyúttal érezhető a korábban a zenekarban megfordult szaxofonosok "öröksége" is, a gáláns névsor (Brandon Fields, Dave Koz, Kenny G) mellett különösen Eric Marienthal hatása hallható, aki Kashiwa és Paul Taylor mellett az egyik állandó fellépő a zenekar koncertjein.
A "Bendol"-ban a zenekari "mindenes" Russ Freeman mutatja meg nekünk, hogy miért is jó nekünk, ha ellátogatunk Franciaországba, a "Sainte Maxime"-ban pedig a gitár és a szaxofonos unisono-ja emeli az érzelmeket a magasba. A következő dalban (Postcard from Cannes) azonban ismét ellazulunk, és egy képeslapot küldünk Cannes-ból, aminek a másik oldalán összefoglaljuk távoli rokonainknak élményeinket, később az utazás izgalmait éljük át (Passage to Marseilles), és ha a rohanás után már a vonaton ülünk, nyugodtan átbeszélhetjük a napot (Provence), az ehhez hasonló „lounge”-os, „chill out”-os hangulattal csak Ronny Jordan lemezein találkozhatunk. Közeleg az este és miután gyönyörködtünk a naplementében, kigyúlnak a város fényei, beindul az éjszakai élet és ilyenkor mi sem lehet természetesebb, mintsem hogy egy igazi, éjszakába nyúló „jam session”-ön vegyünk részt (Riviera Jam), ahol a funky adja az este lüktetését. A nap végén még lesz egy kis kalandunk (Rue Paradis), de egy ilyen nap után szebb befejezés nem is lehetne, mint a "Mesmerized", kétségtelen, hogy megigézett bennünket a környezet és csodás-csodás napunk volt.
Nagyon hamar eltelt az a 40 perc, amit a Rippingtones-szal töltöttem és őszintén bevallom, hogy nagyon-nagyon jól esett. Egy komplex utazási élményt (és annak beszámolóját) kaptam, igényes tálalásban.
Ami külön tetszett, hogy minden dal címe beszédes és illik az adott dal hangulatához, ugyanakkor szintén jó élmény volt megtapasztalni, hogy milyen hatással tud lenni zeneileg az a vizuális hatás, amit megél egy ember, egy zenész az utazása során.
Szerintem nem én leszek az egyedüli a hallgatók közül, akik ezt hasonlóan érzik, és sokakhoz eljut majd a lemez, így remélem, hogy szép utat fog bejárni a toplistákon is.
