Reeves, Dianne: Beautiful Life 2013. december 05., Vörös Janka

Dianne Reeves - Beautiful Life (Concord – Universal Hungary)

Dianne Reeves az első számú kedvenceim közé tartozik, és ami még plusz öröm számomra „Beautiful Life” című új lemeze a modern jazz/pop jegyeit -hangzását, hangszereléseit- viseli. Szerintem pont itt volt az ideje egy ilyen lemeznek, hiszen korábbról inkább mainstream volt rá jellemző- viszont sajnos vagy nem sajnos, de mindenképp haladni kell a trendekkel. Dianne Reeves zenéjében gyakorlatilag újjászületés következett be, viszont Dianne Reeves „Dianne Reeves-sége” hála a Jóistennek megmaradt, sőt még fényesebben ragyog.

A lemez „ereje” nem csak kizárólag Dianne Reeves-nek köszönhető, mivel szintén zseniális közreműködő zenészek, sőt például  Marvin Gaye, vagy Bob Marley dalok is szerepelnek együtt. Az Esperanza Spalding, Gregory Porter, Lalah Hathaway, Robert Glasper, vagy Diana Krall pár lemezéről ismert Gerald Clayton mind emelik az amúgy is igen magas színvonalat.

A dalokon hallatszódik a rengeteg minőségi munka, a nagyszerű stúdiótechnika, és az, hogy valószínűleg ez nem koncertanyagnak készült. A lemez elsődlegesen lemez.

A „32 Flavours” című dalban tökéletes összhangban áll a modern mai könnyűzenei hangzás a hagyományos jazzes elemekkel. A hangszínek, a groove, a refrén dallama mind „rádióbarát” és divatos, nekem olykor Jill Scott lemezeinek hangulata jut eszembe. Dianne Reeves fantasztikusan bánik a dallal, nagyon természetesen áll neki ez az r’n’b, nujazz vonal is. Valószínűleg ez a profizmus…

A „Waiting in Vain” Lalah Hathaway-el igazán különleges, gyönyörűen szóló kórussal indul a dal, viszont engem kissé meglep a téma indulásáig a hangszerelés: mintha ’80-as évek végi, ’90-es évek eleji „átlagpopszámot” hallanék, de rájövök, hogy ez mindössze egy kevésbé szerencsés szintihangszínnek köszönhető, és a téma indításával egyébként is helyreáll a lelki békém. A csúcspontot pedig a reggae-rész jelenti nekem, ami szerintem óriási ötletességre és humorra vall.

A lemezen helyet kap egy standard is, a „Stormy Weather”, amely a legjazzesebb, s leginkább hasonlít a „régi” Dianne Reeves lemezeinek repertoárjára.

Az utolsó dal pedig (Long Road Ahead) számomra letagadhatatlan Glasper, pedig nem jegyzik szerzőként.  Kicsit gospel-szerű, kicsit electro, és az éneklés továbbra is zseniális. Talán ez a dal mutatja leginkább, milyen irányba kezd változni a jazz a 21. században.

Röviden összefoglalva: mindenkinek, aki tervezi - annak ilyen újjászületést kívánok!