Pink Martini: Get Happy 2013. október 16., Lukács Eszter
Pink Martini – Get Happy (Heinz Records)
A Pink Martini, ahogy honlapjáról megtudható, Thomas Lauderdale zongorista, hangszerelő által 1994 óta működő 10-12 zenészt foglalkoztató performansz.
A lemez track listáját megnézve borítékolható, hogy a Pink Martini a széles közönségigények kielégítését tűzte célul. Ami figyelemre méltó, hogy veszik a fáradságot, hogy valódi hangszereket használva, igényes hangszerelésekkel nyúljanak a feldolgozásra kerülő zeneszámokhoz. A lemez anyaga eléggé eklektikus, elképesztő stíluskavalkád jellemzi. Amikor azt gondolnánk, hogy az eddigieket már nem lehet fokozni, elhangzik egy újabb ‘csoda’. A lemezen hallható német, francia, kínai, japán, spanyol, farsi, török és román nyelvű dal is.
A CD az “Ich dich liebe” című ‘tingli-tangli’ német dallal indít, ami nem baj, mert rögtön szembesülni tudunk, hogy nem egy ‘hagyományos’ jazz lemez hallgatósága vagyunk, így a későbbiekben felcsendülő, hasonló jellegű török kígyóbűvölő dalon már annyira nem lepődünk meg. Sajnos itt azzal kell folytatnom, hogy a lemezen hallható legtöbb dal, főként amelyeket különböző nemzetek kulturájából ragadtak ki, a jazz szempontjából értékelhetetlenek, mivel azzal együtt, hogy stílusukban jól vannak hangszerelve, semmi közük nincs a jazz műfajához. E dalok közül a legkirívóbb a Zundoko-Bushi című japán szerzemény, amit mindenkinek felírnék legalább egyszeri meghallgatásra, mert én személy szerint hatalmas, széles vigyorral hallgattam végig.
A lemez másik vonala a lerágott csontok: a Quizas, Quizas, Quizas, a Sway és még ideírnám a Yo Te Quiero Siempre című dalt is. Mivel ezeket a dalokat (főként az első kettőt) mindenki ismeri, fontos megemlíteni, hogy szép, stílusos a hangszerelés, szépen szólnak a hangszerek, emellett China Forbes énekhangja közreműködésével a 60-as évekbe repülünk. Ugyanakkor ezeket a számokat ebben az évtizedben már nem tettem volna fel egy lemezre sem, annál is inkább, mert a pozitívumok ellenére, nem tudják túlszárnyalni más előadók korábbi feldolgozásait.
A lemezen hallható dalok közül a “Je ne t’aime plus” című bossa nova számomra az egyik leghangulatosabb dal. Kedves francia duett, amelyet China Forbes Philippe Katerine közreműködésével énekel. Mivel kedvelem a „She Was Too Good to Me” című számot és mivel sikerült ezt a dalt úgy hangszerelni és eljátszani, mintha jazz standard-et hallgatnék, mindenképpen kiemelném a lemezen szereplő dalok közül. Tulajdonképpen nem is értem, hogy került fel a lemezre, annyira más ez a többi lemezen szereplő számnál. Még az is megbocsátható, hogy a hangszeres szóló kimerül a téma eljátszásában, és hogy Robert Taylor előadónál az elődök már szebben is elénekelték ezt a dalt.
Az album végén a “Heliotrope Bouquet” ragtime dal hangzik el. Ez a szám is a lemez erősségei közé tartozik, a hangszerek (zongora, hegedű, klarinét) a műfajhoz illők, így jól érvényesül a dal.
A “Smile”, mint a lemez utolsó száma kissé befáradt ötlet. Nem azért, mert a “Smile” nem lenne alkalmas erre, hanem mert egyrészt záródalnak már mások is ellőtték, másrészt a lemezen hallható előző 15 szám egyáltalán nem nyújtott olyan élményt, amelynek ez lehetne a méltó lezárása.
Számomra nagyon meglepő, hogy Amerikában, ahonnan e sokak által kedvelt zenei stílus ered, egy ilyen populáris lemezt jazz kategóriába sorolnak. Az pedig különösen, hogy az eladási listán a legelőkelőbb helyet foglalja el szombat reggel óta.
