Petrović, Milan: Dates 2016. július 04., Horváth László
Milan Petrović Quartet – Dates (Metropolis Records)
A szerb billentyűs és zeneszerző, Milan Petrović (1976) 2011-ben hozta létre saját kvartettjét, amellyel viszonylag hamar meghódították Belgrád és környékének klubjait. A zenekarban Petrovic mellett Lehel Nagy (avagy Nagy Lehel) szaxofonozik, Robert Gostincar adja a basszust, és Bogdan Zdjelar dobol, a lemez felvétele során vendégzenészek is közreműködtek. A lemez címe, a „Dates” egy meglehetősen érdekes koncepció. A dalok ugyanis különböző dátumokat kaptak elnevezésül, amelyeket egy-egy fontos pillanathoz kötöttek a zenekar, vagy saját életükben, amelyekről rövid tájékoztatót is kapunk a belső borítón. Ez csak egy kis szembetűnő kuriózum, ráadásul így olvashatunk a dalok keletkezéséről is, ami kifejezetten érdekes, és mégis többet mond, mint ha „csak egy sima cím” lenne odaírva.
A kvartett zenéje a jazz mellett sokat merít a blues, rock, funky, és a swing világából, aminek eredménye egy nagyon hangulatos, lendületes zenei irány. Az én szívemhez egyébként is közel áll a fúziós jazz, így aztán tulajdonképpen az első pillanattól kezdve könnyen ráhangolódtam a lemezre. Alapvetően a dinamikusabb, vidámabb dalok dominálnak, de pl. egy gyönyörű ballada is található rajta, a „22.07.2014” (vicces így leírni egy dal címét).
Rendhagyó módon a zenészek esetében most a ritmusszekcióval kezdeném. Robert Gostincar és Bogdan Zdjelar egyszerre nagyon stabil alapot szolgáltatnak, és dögös groove-ot adnak társaik alá. Szólóban viszonylag keveset mutatnak magukból, de azért néhány alkalommal ők is átveszik a főszerepet. A fúziós zenének kis túlzással alfája és ómegája a dob-basszus kettős, nagyon sok áll, vagy bukik ezen. Szerencsére, itt inkább áll, ilyen alapokra lehet építkezni aztán a szólóhangszerekkel is. Több szerzeményben is Nagy Lehel szaxofonjátéka viszi a prímet, kifejezetten tehetséges zenészt hallunk, aki szinte mindig jó érzékkel nyúl hangszeréhez. Nem tolakodik, nem hivalkodik, jól tudja, mikor és mit kell játszania, azt hibátlanul oda is teszi, emellett pedig szép szólókat is játszik. A szaxofon ilyen szempontból sokoldalú hangszer, a rockosabb, keményebb szerzeményekben jól tud élesen megszólalni, míg a lágyabb jazz melódiákban kifejezetten érzéki hangzást tud kölcsönözni a daloknak. Van néhány szerzemény, ahol a szaxofon játssza a fő dallamot, és a néha egyszerűbb riffek egy kis smooth jazz beütést adnak, aztán elkezdenek szólózni, és mintha más dalt, más stílust hallgatnánk. De ez is csak a szépségét adja a zenének.
Milan Petrović pedig emellé, vagy ez alá teszi be a billentyűjátékát, akár zongorán, akár orgonán futtatja az ujjait. A szaxofon mellett a billentyűs hangszereknek is nagy rajongója vagyok, így aztán számomra ez egy nyerő párosítás. A mainstream jazz ugyanúgy erőssége, mint a blues, a finom zongorakíséret ugyanolyan jól szól, mint a nagy orgonaszólók. A játéka engem néha kicsit Herbie Hancock stílusára emlékeztet, pedig azért sok különbség is van kettejük között, néha mégis mintha az ő hatását vélném felfedezni. A kiváló szólók mellett fantasztikus improvizációs betéteket illeszt be az ütemek közé is. Sokszor csak néhány hang, de azok olyan jól el vannak találva, hogy többször újra és újra meg kell hallgatnom azt a pár másodpercet, hogy az ott milyen jól illeszkedik oda. Mindezeken túl zeneszerzői munkásságát is kiemelném, az elsőre egyszerűbbnek tűnő kompozíciók is komolyabb strukturális felépítettséget hordoznak magukban, amelyek sokadik hallgatásra is tudnak valami újdonságot nyújtani.
A vendégzenészek közül én megemlíteném Bruno Micetic nevét, aki gitáron játszott néhány darabban. Már csak azért is, mert ehhez a zenéhez nagyon illik az efféle szólógitár, ez a stílus. Számomra kicsit nehéz is lenne ilyen zenét elképzelni gitár nélkül, annyira adja magát ez a párosítás, és itt ezt is kiaknázták, aminek külön örülök.
A lemez szerintem nagyon jól sikerült, és bár én az ilyen műfajjal kicsit elfogult vagyok, szerintem viszonylag széleskörű közönség egyet fog érteni velem. Kíváncsiságból belehallgattam a zenekar korábbi anyagaiba is, ugyanis ez öt év alatt már az ötödik kiadott lemezük, nekem talán ez tetszik közülük a legjobban (de azért a kezdeti anyagaik is megérnek egy hallgatást). A jazz műfajával épphogy ismerkedők számára ez egy kitűnő megközelítési út, a fülbemászó dallamokat remekül egészítik ki némi vérbeli jazzes futamokkal, így aztán sokan megtalálhatják benne a maguk örömét. Én csak ajánlani tudom, hogy tegyenek vele egy próbát, kétlem, hogy csalódnának.
A legjobb szám az albumon szerintem a 8. szám („30.05.2012”), ami elég jól tükrözi az egész lemez hangulatát, és egy nagyon igényesen kidolgozott és felépített szerzemény.
