Parks, Aaron: Arborescence 2013. november 19., Gáspár Károly
Aaron Parks - Arborescence (ECM)
Avagy kritika háromféle nézőpontból
"Szépirodalom"
Meglepően enyhe, szívet melengető időjárással kedveskedtek az égiek 2011 novemberében. A télikabátok még naftalin mámorban úsztak a gardróbok mélyén. Aki nem esett szerelembe, kapott egy utolsó esélyt, hogy párra leljen a szűrt napsütés angyali fényében.
Aaron lassú, de határozott mozdulatokkal készülődött. A tükörbe nézve egy 28 éves fiatalembert látott, aki nagy feladat előtt állt, de nem félt. Gyomra összeszűkült, azonban tüdeje tele volt büszke levegővel.
Eszébe jutottak a német akcentussal elhangzott szavak Manfred-től: „-Látok benned fantáziát, fiú. Játsszd fel a dalaid szólóban, ugyanis döntöttem, kiadom a lemezed.”
Attól a pillanattól kezdve "A Nap"-ra összpontosította lelke erejét, mélységét. Tudta, hogy most megnyílt előtte az az ajtó, amelyet csak a Kiválasztottak láthatnak, pláne léphetnek be rajta. Ébren és álmában százszor-ezerszer végig gondolta, hogyan fogja csinálni. A levegőben úszva melódiái szálltak felé, zsigereiben érezte a hangokat, melyeket ki kell zongoráznia magából. Mert ezek a hang-helyjegyek, amik által felülhet az első osztályra, a legnagyobbak mellé. Fülébe csengtek nagyapja szavai: „-Majd ha sósmogyorót is ingyen kapsz a repülőn, na akkor tudni fogod, hogy révbe értél.”
Gyalog indult el. Jól ismert utcákon keresztül vezetett az út a "Mechanics Hall" felé. A portás tisztelettudóan köszönt rá.
„Gyönyörű ez a hely!” - állapította meg magában. Pedig már sokadszor járt itt, de most valahogy nagyobbnak, impozánsabbnak tűnt. A színpad közepén már várta a hangszer. Mögötte az orgona sípjai díszőrséget álltak tiszteletére. Szürke kardigános, ötvenes férfi lépett oda hozzá: „-Mr. Parks, ha bejátszotta magát, kezdhetjük.”
Odalépett a billentyűs csodához, leült, hogy végre eggyé váljon vele. Mindössze néhány perc elteltével meg szólalt: „Mehet!”.
És elindult a szivárvány színein lépkedve. Kompozíciói új darabként csendültek fel számára. Pregnánsan, de mégis finoman billentett. Már tudta, érezte: jó lesz!
Megtelt titkaival, vágyaival, szerelmeivel a terem. A mikrofonok élvezettel csemegéztek dallamaiból. Adta és adta magát, tizenegy dalon keresztül.
Csak Aaron Parks és a zongora!
"Zenésznyelv"
Van ez az amcsi gyerek, az "Áron Párksz". Ismeritek? Most hallgattam meg a szóló lemezét. Képzeljétek el, az "íszíem" adta ki! Saját számokat zongorázik.
Hát, most mit mondjak. . . Nem egy "Dzserett", na! Jól játszik, meg minden, de egy-két szám után kezdtem keresni a kispárnám. . . Nagyjából egyformák a számok, és csak nyomja, nyomja. Szépen szól a keze alatt a hangszer, azt el kell ismerni. Van benne Debussy, Chopin és Brad Mehldau "stil" is. De hát hol jöhet már a Brad- hez. . .? ! Nincs benne igazi feszültség. Nem várom izgalommal, hogy mit fog csinálni a következő pillanatban, mivel lep meg. Inkább azon gondolkoztam közben, hogy egyek-e még egy tejberizst. Szeretem, főleg a karamellást. Próbáljátok ki, világi!
Szóval, én nem tudom, mit akar ez a "Manfréd Ejkher", de nem értem, miért kellett ezt kinyomatni. . .? ! Annyi jó zongorista van, akik egyedül és zenekarral is olyat csinálnak, hogy borzalom! Erre előveszi ezt az "Áront". Jaj, de nehéz szakma ez! Mondjuk, annyiban hasonlít a srác a Bill Evans-ra, hogy van szemüvege, de ezzel záróra. . . Szerintem eredetileg filozófusnak tanult, csak abba hagyta az egyetemet és gondolta jazzista leszek, olyan jó elgondolkozós.
Ne értsétek félre, hallatszik, hogy jó muzsikus, de ez a felvétel jobb, mint egy Xanax, ha nem tudtok aludni. . .
"Egyensúly"
Kedves Olvasók! Azért adtam a fenti címet kritikám harmadik részének, mert az első két "fejezetben" leírtak között van valahol az igazság Aaron Parks albumával kapcsolatban. Adott egy fantasztikus tehetségű, érzékeny, fiatal művész. Minden hangjából árad a szív és a lélek. Nem akar virtuóz lenni - pedig tudna, ha akarna. Ő a legbelső érzéseit szeretné tolmácsolni a nagyközönség felé. Teszi ezt őszintén, nyíltan. Azonban véleményem szerint, mégis ellentmondásba keveredik. Hiszen hallatszik, hogy "mutatni akarja magát", mégis összességében egy magába forduló, zárkózott embert hallunk játszani. Azt gondolom, tizenegy számon keresztül "nem illik" a hallgatók türelmét próbára tenni azzal, hogy olyan érzést keltünk, mintha még mindig egy lírikus bevezetőnél tartanánk, miközben már vége van a lemeznek. Nem gyors tempójú kompozíciókat hiányolok. A dalok egysíkúsága, mondjuk ki: unalmassága keltett bennem csalódást. Kevés, nagyon kevés katarktikus pillanatot élhetünk meg, hiszen csak úgy csordogál a muzsika, mint egy patakocska. Nem látok bele Aaron Parks fejébe, de szerintem ilyen szinten nem akarta ezt a vonalat vinni, de így sikerült. . .
Merre tovább ECM? Tény: úgy tűnik, az új generációban nincsenek Jarrett-ek, Corea-k, Garbarek-ek. Véleményem szerint, ennek ellenére is keményebb szelekciót kéne alkalmazni és többet keresni, kutatni a világban "brand new" sztárjelöltek után.
Zárásként azt mondom: ellentmondásossága, értékei és hiányosságai okán, érdemes meghallgatni Aaron Parks lemezét. Egyszer. . .
Aaron Parks : Arborescence (ECM 2013)
1. Asleep in the Forest
2. Toward Awakening
3. Past Presence
4. Elsewhere
5. In Pursuit
6. Squirrels
7. Branchings
8. River Ways
9. A Curious Bloom
10. Reverie
11. Homestead
Aaron Parks - zongora
