Oxley, Pete: Chasing Tales 2015. június 20., Gyémánt Bálint
Pete Oxley and Nicolas Meier - Chasing Tales (MGP Records)
Saját tapasztalataim alapján is mondhatom, hogy gitáros duó lemezt készíteni több szempontból is nehezített feladat. Először is felmerül a kérdés, hogy hogyan nem lesz unalmas a hangzás egy teljes lemezen keresztül, másrészről hihetetlen magasan van a léc, amelyet az elmúlt 10 évben például Sylvain Luc és Biréli Lagrène duója állított fel. Ez a formáció ráadásul olyan sikereket ért el Európában, amely egészen egyedülálló. Közös korongjukból több mint 70.000 darab került eladásra, amely a mai lemezpiac ismeretében félelmetes érték. De hagyjuk a számokat és az értelmetlen elvárásokat.
Most jutott el hozzám a számomra eddig ismeretlen duó második lemeze, amely a „Chasing Tales” címet viseli. Első CD-jük különben egy koncertfelvétel volt, és „Travels to the West” (MGP Records, 2012) néven jelent meg. Mindkét muzsikus rutinos játékos, a Leeds-i Oxley már 12 lemezt jelentetett meg a saját neve alatt, Meier pedig Jeff Beck zenekarában is játszott, úgyhogy kijelenthetjük, hogy az urak komoly színpadi rutinnal rendelkeznek.
Amit leírok nem kritika, hiszen zenészként nem kívánok kritizálni senkit, viszont megosztanám az érzéseimet az anyaggal kapcsolatban.
Először is a borító: Értem én, hogy szerették volna, ha a cím egy az egyben megjelenik a borítón, de talán ez mégiscsak túlzás. Unikornis, kígyóhajú asszony, tengerparti naplemente, amely természetesen a telihold jelenlétében zajlik, egy gyertya fényében úszó nyitott könyv és a Microsoft Word megmosolyogtató betűtípusait hőseink a festői idill közepébe bevágott hawaii inges fotója tarkítja. Nekem fontos, hogy hogyan néz ki egy lemez, van olyan saját kiadványom is, amit már biztosan nem engednék úgy nyomdába, de Nicolas Meier, aki a design-ért is felelt, talán egy kicsit túlzásba esett...
A zenei anyag a borítóhoz képest kifejezetten pozitív meglepetés volt. Mindkét játékos komoly szakmai felkészültségről tesz tanúbizonyságot. Ráadásul a duó hangzásának gazdagításáért tényleg mindent megtettek. Egyenként körülbelül 6-8 különböző hangszert szólaltatnak meg a lemezen, ami néha talán még sok is. Az ember csak kapkodja a fejét, hogy most mi is szól. Hatalmas pengetős hangszerbemutató hallható, és a borítón részletezik is, hogy ki mikor min szólal meg, melyik oldalról, stb...
Őszintén szólva a zenével is csupán az volt a gondom, mint a borítóval. Olyan érzésem van, mint amikor az ember mindent akar egyszerre, és így igazán semmit sem kap. Olyan mintha 30 év válogatása szólalna meg. Az anyag már annyira sokszínű, hogy belefullad a hallgató a nylon húros, 12 húros, fretless, szintetizátor, steel gitár és minden egyéb hangba. Tagadhatatlanul nagy hatást tett az alkotókra Pat Metheny munkássága (ahogyan természetesen rám is), viszont kicsit sokallom, hogy nem csupán az ő saját hangszíneit, de még konkrét futamait is rögzítették a korongra.
Félretéve ezeket az érzéseimet, amelyek alapvetően szubjektív gondolataim arról, hogy én mit keresek egy 2015-ben megjelenő jazz lemezen, nagyon kellemes zenét hallhatunk. Aki szereti a mindentekintetben kellemes gitár zenét például az autóban ülve, annak biztosan örömteli perceket szerez majd a „Chasing Tales”.
