Nelson, Richard: No More Blues 2021. február 04., Salvai Ádám
Richard Nelson – No More Blues (Modal Citizen Records)
Különleges pikantériája a cikkek szerzésének, hogy időnként szembe találja magát az ember olyan lemezekkel, amikkel egyébként nehezebben találkozna. Ez most sem történt másként: Richard Nelson steel gitáros legutóbbi zenei anyagára, a "No More Blues"-ra teljes illik a fenti állítás.
A tavalyi év októberében megjelent albumon Nelson mellett szerepel további négy jazz gitáros is. Igen népes egyébként a teljes hallható névsor: Alan McPike, Marcus Finnie, Andy Reiss, Jimmy Smyth, Stephen Gallagher, Matt Curran, Lee Meehan, Ciaran Wilde, Doc O'Connor, Ray McLoughlin. További érdekesség, hogy olyan jelentős örökzöldekkel találkozhatunk a dallistán, mint a "Donna Lee", Coltrane egyik legismertebb szerzeménye ("Giant Steps"), a "Here's That Rainy Day", vagy Kenny Burrell klasszikusa, a "Midnight Blue".
Richard Nelson, a 61 éves steel gitáros az ír rádióadók által gyakran játszott művész, aki számos ismert és elismert ír zenésszel dolgozott már együtt. Rengeteg albumon feltűnt; a második jazz albuma, a "Song for My Father" (Horace Silver klasszikusa nyomán) az elhunyt édesapjának állít emléket. A pedal steel gitározás talán nem a jazzre legjellemzőbb műfaj, Nelson mégis kihozza ebből a legtöbbet.
A kezdés a "Friday Night at the Cadillac Club" címet viseli, jó hangulatú indítása az albumnak. Igazi jazz rögtön az első pillanattól, jó hangszerelés, kiváló szólók.
Másodikként elhangzik a „Here's That Rainy Day”, egy latin örökzöld, majd ezt követi a balladai környezetben megszólaltatott „It Might as Well Be Spring”. Szépen megszólalnak a témák a steel gitáron is, habár valahogy jobban esik még mindig a hagyományos jazz gitár sound.
A negyedik egy újabb latinos szerzemény, a „Chega de Saudade” (No More Blues); érződik, hogy a zenészek ebben a környezetben is jól érzik magukat és nagyon olajozottan működik a gépezet.
A legendás Thelonious Monk kompozíciója, a „Ruby, My Dear” ballada következik a sorban ezután. A korábbiakhoz hasonlóan szépen egészítik ki egymást a hangszerek, a zongora igyekszik megragadni a lehetőséget az apró fill-ekhez.
Az általam egyik legjobban várt dalnál, a „Donna Lee”-nél viszont a személyes véleményem az volt, hogy nagyon nem előnyös a steel gitárnak egy ilyen téma (inkább meg is hallgattam az eredeti Parker verziót).
Ezzel szemben a következő szám, a „Sugar” hangulatában és teljes megszólalásában kárpótolt az előző élményért.
A „Wild Flower” hasonló hatást váltott ki, mint az őt megelőző szerzemény; a „Giant Steps”-nél némileg azonos érzéseim voltak, mint a „Donna Lee”-nél.
Zárásként még meghallgathatjuk a „Midnight Blue”-t, ami azért már jobban illik a steel gitár karakteréhez.
Izgalmas volt egy ilyen hangszeren meghallgatni olyan dalokat, amiket már régóta ismerünk, amelyek hosszú ideje szerves részét képezik a standard irodalomnak. Úgy gondolom, hogy mindenkinek egyéni döntése, hogy mennyire ragaszkodik a steel gitár zene hallgatásához, ami engem illet, nem feltétlen fogom erőltetni a továbbiakban.
Richard Nelson: No More Blues (Modal Citizen Records, 2020)
- Friday Night at the Cadillac Club
- Here's That Rainy Day
- It Might as Well Be Spring
- Chega de Saudade
- Ruby, My Dear
- Donna Lee
- Sugar
- Wild Flower
- Giant Steps
- Midnight Blue
