Moreno, Mike: 3 for 3 2020. január 26., Salvai Ádám
Mike Moreno – 3 for 3 (Criss Cross)
Az újonnan indult jazzgitáros sorozatom első részében nem is olyan régen Mike Moreno-ról írtam. Ahhoz, hogy minél hitelesebb kép alakuljon ki bennem az ő zenei világáról, játékáról, értelemszerűen igyekeztem az albumait, különböző anyagait felkutatni, meghallgatni. A legutóbbi lemeze, a „3 for 3” gitáros szemmel mindenképp figyelemre méltó alkotás.
A 2017-ben megjelent anyagon nyolc feldolgozás található olyan nevektől, mint Wayne Shorter, vagy Charlie Parker. Az már viszont szokatlan és izgalmas információ, hogy az utolsó dal egy Radiohead szám. A zenekarvezetőnek ez a hatodik nagylemeze, a harmadik a Criss Cross kiadónál. A triójában társai a nagybőgős Doug Weiss és Kendrick Scott a doboknál. Egy interjújában olvastam, hogy már korábban eldöntötte, ha készít egy újabb Criss Cross albumot, akkor az csak is standard-ekből állhat. Mindig négy, vagy öt tagú felállásban gondolkozott, és nem érezte elérkezettnek az időt egy trió felvételre. Végül úgy döntött, hogy nem lesz különösebben megtervezve, elpróbálva az anyag, egyszerűen úgy állt hozzá, mint egy átlagos koncerthez. Épp ezért minden korábbi albumához képest teljesen másképp készült a „3 for 3”.
A gitár játszik egyedül az album nyitányán, melynek címe “The Big Push”. Még a téma alatt csatlakozik a zenekar többi része és kialakul a jóízű, jazztrió hangzás. Saját képükre formálták ezt a Wayne Shorter szerzeményt, és nagyon jól megszólalt a gitár, bőgő és dob hármasa által. A következő dal, egy Mulgrew Miller mű, a „For Those Who Do” kicsit visszavesz a korábbi energiákból és hangerőből, de lassúnak nem nevezhetjük.
A lassulás ezután következik be a “You Must Believe in Spring” balladával. Itt is előbb a gitár egyedül kezd, majd kiegészül a zenekarral. Gyönyörűen megszólalnak a hangszerek, mindenkinek van tere, és annyit tesz minden szereplő a közösbe, amennyire szükség van. Moreno improvizációjából több elem is nagyon tetszett itt.
A sorban a „Clube da Esquina No. 1” a negyedik, amelyben visszaköszön Moreno kötődése a brazil zenéhez. A ritmikában, a gitár hangzásában is érezhetjük a latinos lüktetést, zenei világot. Nagyon jól eső és szép dal, összességében eddig ez fogott meg a legjobban.
Az “April in Paris” már talán a standard-ek ismerőinek többet mond, vissza is tér a klasszikusabb jazztrió világ a latinos elkalandozás után. A gitárszóló alatt itt is találtam több izgalmas frázist. A zenekar végig nagyon együtt van, Kendrick Scott dobolása az, amit kiemelnék még, de a bőgőtől is kapunk végre egy szólót.
Ezt követi az „A Time for Love” sokat sejtető elnevezéssel. Kellemes, nyugodt hangzásvilág a balladai környezetben, amiben Moreno gitározása az átlagosnál is jobban él és virágzik. A szerzemény végén többnyire egyedül szerepel, és ezt hallgatva mindenképp odailleszteném a latin szerzemény mellé, mint kedvencet a lemezről.
Az utolsó előtti a „Perhaps”, tempósabb, a témáról bárki megmondaná, hogy Charlie Parker keze munkája. Értelemszerűen ez is jól áll a triónak, és ugyanolyan szinten hozták a gyorsabb játékot.
A végére maradt a Radiohead által jegyzett „Glass Eyes”. Kíváncsi voltam már rá az első pillanattól, mivel igaz, hogy nem egy jazzt játszó formációról van szó, a Radiohead dalai mindig is tetszettek. Úgy érzem, hogy sikerült a jellegzetes atmoszférát kialakítaniuk, és némileg a saját arcukra formálni azt. Mindig jó felfedezés szembesülni azzal, hogy a művészek stílustól, iránytól függetlenül nyitott szemmel és füllel járnak, épp ezért megtalálják egymás alkotásaiban az értéket.
Több eleme és részlete is tetszett az albumnak, főleg úgy, hogy felismertem, mennyi különböző zenei hatás érte a zenekarvezetőt. A trió jól működött együtt, a zenészek között kiválóan működött a kommunikáció. Bárkinek nyugodtan ajánlom ezt a Criss Cross anyagot, akinek jól esne egy kis zenei kikapcsolódás.
