Monheit, Jane: Home 2011. április 21., Gregorits János
Kellemes hangulatot árasztó, problémamentes party-jazz, a közép-európai fülnek néha még operettesnek is tűnő mellékzöngékkel: ez Jane Monheit új albuma, a „Home”. Az énekesnő 1998-ban, alig húszévesen elnyerte a Thelonious Monk International Vocals Competition második díját, ahol olyan nagyágyúk ültek a zsűriben, mint Joe Williams, Dee Dee Bridgewater, Diana Krall és Dianne Reeves. Persze, hogy ott mit és miként énekelt, nem tudhatom, de habozás nélkül meghajlok ítéletük előtt. Jane Monheit egyértelműen a „mainstream“-hez tartozik, sőt néha még ki is lóg belőle, más jazzen kívüli műfajok felé kacsintva. Dallam- és szövegritmizálásában Anita O’Day-re emlékeztet. Előadása technikailag ugyan perfekt, de olyan drámai mélységeket, mint ami például egy Carmen McRae-nek sajátja, soha nem céloz meg. (Már csak hangfekvésének okán sem.) Úgy gondolom, hogy ő is, a kiadók is, tisztában vannak tehetségének határaival, ez pedig kijelöli az útvonal irányát, de egyben korlátait is. Új albumában a dalokat zömmel a „Great American Songbook”-ból válogatta. Az elsőként felhangzó „A Shine on Your Shoes” szerzője Arthur Schwartz, akinek kedves „A Gal in Calico”-ja G. Dénes György remek szövegének jóvoltából „Van egy kislány Anikó”–ként vált magyar slágerré. A továbbiakban még Richard Rodgers-t, Harry Warren-t, Harold Arlen-t és Jerome Kern-t találhatjuk a szerzők közt. Imponáló névsor. A kíséretet Michael Kanan (zongora), Rick Montalbano –a férje!- (dob), Neal Miner (bőgő), John Pizzarelli (gitár, ének), Frank Vignola (gitár), Mark O’Connor (hegedű) és Joe Magnarelli (trombita) adja. Az „It’s Only Smoke” című számban Larry Goldings ül a zongorához, aki a dalt írta és itt még egy további énekes is csatlakozik az együtteshez Peter Eldridge (New York Voices) személyében, aki duettet énekel Monheit-tel. A muzsikusok a gitáros/énekes John Pizzarelli kivételével nem tartoznak az első vonalba, de korrektül ellátják a kíséretet. Ennél többet viszont nem is mondhatunk róluk. Ennek a következménye az, hogy az egész produkció sterilre és alig középszerűre sikeredett. Először is, a „band” nagyon vékonyan szól, nincs elég „background” az énekes mögött, Michael Kanan pedig, akinek zongoristaként fazont kellene adni a produkciónak, egyszerűen nem rendelkezik elég fajsúllyal egy ilyen feladathoz. Megkockáztatom, hogy a Broadway Schubert Theatre-jének akármelyik korrepetitora is tudott volna ennyit nyújtani. Hallgassunk csak bele Jane Monheit első albumába, a "Never Never Land"-be, és máris szembesülünk azzal, hogy milyen pluszt jelent a jó kíséret. Ezen a korongon persze már a muzsikusok névsora is imponáló: Kenny Barron (zongora), Ron Carter (bőgő), Bucky Pizzarelli (gitár), Lewis Nash (dob), David Newman (tenorszaxofon), Hank Crawford (altszaxofon). Az, hogy Kenny Barron zongorázása mérföldekre van Michael Kanan-étól, azt hiszem nem kell bizonygatnom, és ez vonatkozik a többiekre is, egy kivétellel. A két lemezt ugyanis összefűzi egy családi érdekesség: mindkettőn Pizzarelli-nek hívják a gitárost! A „Never Never Land”-ben Bucky Pizzarelli, a „Home”-ban pedig fia, John Pizzarelli játszik, aki viszont mindenképpen jelentősebb zenész, mint az apja. Nem véletlen, hogy Jane Monheit és John Pizzarrelli pusztán gitárkísérettel előadott énekes duettje, a „Tonight You Belong to Me”, szerintem a lemez legjobban sikerült dala.
