Monder, Ben: Day After Day 2020. március 22., Salvai Ádám

Ben Monder - Day After Day (Sunnyside Records)

A jelen egyik legjelentősebb jazz gitárosáról, Ben Monder-ről nemrégiben volt lehetőségem hosszabban írni. A legújabb albuma, a tavalyi „Day After Day” mindenképp megérdemli, hogy külön is beszéljünk róla.

A New York-ban született gitárosnak, aki idén ünnepli 58. születésnapját, ez a tizedik albuma, amelyik a saját neve alatt jelenik meg. A “Day After Day” a Sunnyside Records kiadó gondozásában jelent meg tavaly áprilisban. A megjelenés az mellett, hogy ez egyénileg a jubileumi tizedik, abban is különleges, hogy az első felén egyedül hallhatjuk Monder-t.

Hét olyan klasszikust hallhatunk tőle, mint például a Sinatra feldolgozásban is jól ismert „Emily”-t, vagy a „My One and Only Love”-ot (ami a balladák közül személyes kedvenceim között szerepel). A két lemezből álló album első részén az egyedül gitározás oldalait ismerhetjük meg általa, és egy olyan érzést alakít ki a hallgatóban, mintha egy hosszabb nap végén a nappaliban leülne és történetet mesélne a nekünk.

A második félidőben csatlakozik bőgőn, illetve basszusgitáron Matt Brewer, a dobokon pedig Ted Poor. Ezért is olyan érdekes a „Day After Day”, mivel Monder-nek azonnal két oldalát ismerhetjük meg. Az első felében játékának a művészi, nagyon analitikus részét, míg a második felvonásban helyet kap a szabadon improvizáló oldal, mindkét résznek pedig alapul szolgálnak az egyéni megvilágításba helyezett feldolgozások.

Már az elejétől vibrál az album és egy sajátos, melankólikus atmoszférát alakít ki a legelső dal a „Dreamsville”. Nagyon ügyesen és kreatívan használja ki a pedálokban rejlő lehetőségeket Monder, és gyönyörű harmóniákat fog a szépen formált dallamok alá.

Az „Emily” hangulata már némileg eltér, tempósabb, egy fokkal vidámabb, egy kicsit játékos, amit az „O Sacrum Convivium” követ.

A negyedik „My One and Only Love”-nál abszurd módon egyszerre hegyeztem a fülem és csendesítettem el az elmém. Nagyon szeretem ezt a standard-et és Monder gyönyörűen is adja elő, gitárosként mindenképp érdemes kitanulmányozni a megoldásokat.

Az első félidőben ehhez még meghallgathatjuk a „The Windows of the World”, a „Never Let Me Go” és a „The Midnight Sun Will Never Set” című szerzeményeket. Nagyon kellemes zenei élményt nyújtanak ezek a feldolgozások is, úgy gondolom, hogy ez a hét dal már magában elegendő egy albumhoz.

Mégis hozzájárul ehhez egy trió részlet újabb nyolc dallal. Az első, a „Galveston” már egy teljesen új világot hoz létre a csatlakozó hangszerekkel és Monder is teljesen másképp nyilvánul meg a gitáron. Rendkívül könnyedén játszik és teret kap az improvizáció, szabadabban mozoghat így, hogy egy különálló kíséret van a háta mögött.

Az akusztikus gitáron előadott „Dust” jön ezután, majd a „Long, Long, Long”. Ezeken a dalokon határozottan érződik, hogy a könnyűzene számos irányából inspirálódik Monder. A rock, a fúziós zene és pop stílus, illetve ezeknek a különböző elágazásai mind ott vannak a kezében, a fejében.

Az album tizenegyedik száma a „The Guitar Man”, egy újabb színárnyalat a palettán, a blues és a rock jegyében szólalnak meg.

Az utolsó négy dalra, közöttük az utolsó „Day After Day”-re is igazak ezek az állítások.

Nagyon szeretem ezt a sokszínűséget Monder játékában. Tisztában van nem csak a jazz, de a többi irányzat elemeivel, azokat autentikusan használja a gitáron és gondolja tovább őket. Úgy ötvözi ezeket a zenei eszközöket, hogy minden hatás érződjön és egy értékes végeredmény születik a végén. A „Day After Day”-ben úgy hiszem, mindenki találhat valamit, ami tetszik neki. Onnantól pedig egy lépésre vagyunk attól, hogy elfogadjuk és megértsük a tőlünk távolabb álló irányzatokat.

Ben Monder: Day After Day (Sunnyside Records, 2019)
1 Dreamsville
2 Emily
3 O Sacrum Convivium
4 My One and Only Love
5 The Windows of the World
6 Never Let Me Go
7 The Midnight Sun Will Never Set
8 Galveston
9 Dust
10 Long, Long, Long
11 The Guitar Man
12 Goldfinger
13 Only Yesterday
14 Just like a Woman
15 Day After Day