Monder, Ben: Amorphae 2015. október 12., Varga Bendegúz
Ben Monder – Amorphae (ECM – Hangvető)
Ben Monder (1962) amerikai gitáros sajátos hangvételéről és egyéni zenei világáról ismert. Legújabb, „Amorphae” című lemeze a minimalista kortárszene és az avantgarde jazz határán egyensúlyozik. Szinte kísérleti zenét hallunk, amely nem elsősorban a különös dallamok vagy hangszerelések megírásában, hanem inkább a gitár különleges hangzásának erőteljes keresésében nyilvánul meg. Ez alól kivétel a lemezen a „Hematophagy” című szám, amely éppen a legszokatlanabb dallamok világába kalauzolja a - nem szokványos - (jazz)zenére éhes hallgatót.
Szépség, szomorúság és magány sugárzik a lemez egészéből, amely az ECM-es hagyományoknak megfelelően kitűnően szól, és mértéktartóan lírai igyekszik lenni.
A kezdő szám Ben Monder szóló performansza. A művész Bill Frisell-lel és Gadó Gáborral rokonítható játéka során akkora szüneteket tart, hogy első hallásra azt hihetjük, lemezjátszónk valamiképp abbahagyta a CD lejátszását.
A második felvétel a kezdő számhoz képest sokkal erőteljesebb hangzást hoz. Az „Oh, What a Beautiful Morning” című standard Rodgers és Hammerstein szerzeménye, amelyet Monder az öt éve készített felvételen duóban ad elő az azóta már elhunyt jazzdobos ikonnal, Paul Motian-nel. Ha valaki csak egy számot szeretne meghallgatni erről az albumról, feltétlenül ez legyen az! Dallamok és dinamikák tekintetében kiemelkedik a többi közül.
A következő három szerzemény (Tumid Cenobite, Gamma Crucis, Zythum) gyakorlatialag ugyanazt a hangzást produkálja. Szinte nem is vesszük észre, hogy már másik track szólalt meg.
Hogy az olvasónak valahogy megvilágosítsam, mi is történik, talán azt tudnám elmondani, hogy ez a muzsika nagyszerű háttérzenéül szolgálhatna a barlangi búvárkodás szépségeit bemutató ismeretterjesztő- vagy dokumentumfilmhez.
A föld alatti vízivilág ismeretlen sötétségében haladó, az utat fénycsóvákkal kikutató búvárok útjuk során szűk járatokon préselik keresztül magukat, hogy aztán hatalmas barlangi termekbe érkezzenek meg, ahol a mélység felett a vízben lebegve akár a világűr végtelenjében is érezhetik magukat.
A gitáros mellett a dobos Andrew Cyrille és a billentyűs hangszereken játszó Pete Rende is szerepel a lemezen. Ezen partnerek csak szolíd színekkel járulnak hozzá a zenéhez, szinte észrevételenül egészítik ki a gitáros játékát.
A barlangi, és korántsem veszélytelen búvárkodási kalandok után a „Hematophagy” című szerzemény atonális harmónia és dallamvilága Naprendszerünk határára, vagy még azon is túlra repít minket... A hideg és sötét Pluto törpebolygó felszínén, annak mindentől távol eső, a fekete űrbe meredő világában érezheti így magát az ember, mint ennek a számnak a meghallgatásakor.
Annak, aki idáig eljutott a CD hallgatásában, annak az utolsó szám igazán különleges élmény nyújt! Minden túlzás nélkül mondhatom, úgy érezheti, a legelidegenedettebb felvétellel találja szemben magát, amit valaha csak hallott.
Ez a torzított gitárral létrehozott zajszerű zenei anyag a „Dinasaur Skies” címet viseli. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy a szegény kihalt őshüllők miért jutottak eszébe szerzőnknek a szám elnevezésekor.
Összefoglalásként talán azt tudnám leírni, hogy relaxáláshoz bizonyos helyzetekben alkalmas lehet ezen lemez zenéje. Viszont hozzáfűzném még azt is, vigyázat, novemberi ködös estéken hallgatása nem kívánt depresszióhoz is vezethet.
Kockázatok és mellékhatások tekintetében kérje ki zenészbarátja vagy lemezkritikusa véleményét.
1. Tendrils
2. Oh, What a Beautiful Morning
3. Tumis Cenobite
4. Gamma Crucis
5. Zhytum
6. Triffids
7. Hematophagy
8. Dinasaur Skies
Ben Monder - gitár
Pete Rende - szintetizátor
Andrew Cyrill - dob
Paul Motian - dob (2, 6)
