Meadows, Marion: Whisper 2013. március 16., Albert Zoltán
Marion Meadows – Whisper
Deja vu.
Ez 2013 első smooth jazz lemez kritikája. Az év eleje elég nehezen szokott indulni lemezmegjelenések szempontjából (ami idén sincs másképp), ugyanakkor ez az év is valami ismerős dologgal indul. Olyan szempontból azonban mégis új, hogy Marion Meadows-ról relative keveset lehet hallani mostanában: mondjuk úgy, hogy az elmúlt 3 évben nem érkezett hír róla.
Legutóbbi nagylemeze 2009-ben jelent meg, tehát igencsak megérett egy újabb hangzóanyag.
Az első dalnál (Visitor) hirtelen azt hittem, hogy egy időugrás részese vagyok és visszaugrottam 2012 nyarára, amikor is Kenny G „Namaste”-jét hallgattam és - finoman szólva - nem voltam lenyűgözve. Úgy látszik, a világ zene (és ezen belül az ázsiai zene) egyfajta frissességet és lendületet tud adni az alapvetően konvencionális alapokkal rendelkező műfajnak, ezért több művész zenéjére van hatással mostanában. Ugyanakkor azt meg kell említsem, hogy Meadows pályafutása eklektikus, az útkeresés karrierjének jellemző motívuma.
A folytatásban elenged ebből a hangulatból és némileg latinosabb vizekre evezik (The Whisper), majd ugyanezt tartva, tovább "hajózik" az észak-amerikai partok felé (Black Pearl), utóbbi dalban a The Rippingtones világa köszön vissza. A "partraszállás" után egy igazi smooth jazz hangszerelést hallhatunk (Timeless), talán nem árulok el újdonságot azzal, hogy ez áll a legjobban neki. A "Curves" pedig egy újabb szín a palettán, a Jackiem Joyner-nél már tapasztalt nyitás (újféle hangzás és merészebb hangszerelésre való törekvés) jelei hallhatóak ebben a dalban, de ennél tovább nem lép, sőt a "Timeless" vonalát folytatja a "Magic Life" című dalban, melynek témája kissé "bugyutára" sikerült.
Ahogyan az lenni szokott a vendégek sem hiányozhatnak, a "Bottoms Up"-ban feltűnik a legendás billentyűs Bob Baldwin és stílusosan fuvolázik a dalban Ragan Whiteside, a hangszerelés pedig egy újabb vonalat mutat be, ezúttal az R&B-vel az előtérben. A "Golden Curtain"-ben egy újabb fuvolista hölgy, Althea Rene játszik, a „Marcosinho” utazós hangulatában pedig Joey Sommerville és John Roberts a két utazótárs, akárcsak a "Sky Dive"-ban, ami némileg jazz-esebb hangulatú, szívesen hallgattam volna ebből többet a lemezen. A "Wild Thing" egy "húzósabb" funk-jellegű dal, a The Rippingtones világa most is előkerül, a zárásban pedig Meadows visszakanyarodik a smooth jazz balladához és a "Turn Up the Quiet"-tel búcsúzik.
A határokat nem feszegette túl Meadows, azonban egy változatos lemezzel rukkolt elő, amiben minden, műfajt kedvelő találhat magának egy-egy kedvencet.
