McLorin Salvant, Cécile: For One to Love 2015. december 02., Hevesi Lia
Cécile McLorin Salvant - For One to Love (Mack Avenue)
Nem tudom, hallottak-e már a Spotify-ról, vagy a Deezer-ről? Ezek online zenehallgatást lehetővé tévő website-ok, méghozzá egyéni előadók, Top Hits-ek mellett tematikus Chart-ok színes választékát kínálva. Választhatunk hangulatunknak, vagy akár aktuális tevékenységünknek megfelelő zenei palettát is. Nos, ezt az albumot semmiképp sem tenném az „Ébredjünk könnyedén”, vagy „Kellemes, nyugodt esti muzsika” címszavak mögé. Inkább a „Vigyázat, hirtelen vérnyomás ingadozás várható”, „Veszélyesen élőknek”, vagy „Mit ne hallgassunk a Trolin, mert vagy elfelejtünk leszállni, vagy hasra esünk a lépcsőn” címszavakat preferálnám az album esetében, mivel rendkívül változatos és izgalmas „programsorozatot” kínál a számlista.
Hogy legyen egy kis háttértudásom az énekesnőről, utánanéztem ki ő, honnan jött, merre tart. Szememmel kutattam a sorokat, hogy hol írnak színészi múltjáról. Több bibliográfiát is átnéztem annak érdekében, hogy találjak erre vonatkozó információt, mert teljesen biztosra vettem, hogy közel áll hozzá a színművészet. Egészen elképesztő előadóról van szó ugyanis. Egy közkedvelt zenei csatornán néztem róla néhány élő felvételt, többek közt az album bizonyos dalait is. Annak ellenére, hogy masszív négy percen keresztül nézhetjük (kizárólag!) az énekesnő arcát egy bordó háttér előtt, garantálom, hogy senki nem fogja tudni levenni róla a szemét. A mimikája őrülten beszédes, azért pedig, ahogy a hangjával játszik… megérdemelne egy Oscar-t, egészen hatásvadász. A félig haiti (apai részről), félig guadeloupe-i francia (anyai részről) származású Cécile (1989) már Miami-ben született, így őt a kritikusok már amerikai énekesnőként tartják számon!
2007 óta ingázik Franciaország és az USA nagyvárosai közt, mivel zenei tanulmányai és zenei múltja mindkét földrészhez egyaránt kötik.
2010-ben megnyerte a Thelonious Monk International Jazz Competition-t!
„WomanChild” című, 2013-as nagysikerű albumát (amit Grammy-díjra jelöltek…) követi a szeptemberben kiadott „For One to Love”. A stábot Aaron Diehl (zongorista), Paul Sikivie (bőgő) és Lawrence Leathers (dob) alkotják, akik nagyszerű kompániát nyújtanak a változatos színtereket felvonultató „főhősnőnek”. Klasszikus éneklése erőteljesen hallatszik a lemezen, én azt gondolom, ízlés dolga, ki mennyire tartja elfogadhatónak ezt a fajta eklektikus megközelítést egy jazz albumon belül.
Egy egészen modern hangzású számmal ("Fog") indul a lejátszási listám, amely számomra Chick Corea-t, és az általa létrehozott, kissé kísérteties hatást keltő „Crystal Silence”-t idézi, amit Flora Plurim prezentálásában szeretek leginkább.
Ezt követően olyan soul és blues énekesnők, mint Aretha Franklin, emlékei "sírnak vissza" a "Growlin Dan" és a "What's the Matter Now" című dalokban. Emlékszem mennyire színpadiasnak tűnt Billie Holiday-től a „Fine and Mellow” elsőre, aztán meghallgattam Dee Dee Bridgewater-től is, és módosítottam a színpadiasság fogalmát azonnal. Az előbb említett 2 számban Bridgewater-t (akire egyébként nem csupán hangilag, hanem a megjelenés szempontjából is emlékeztet), Ella-t és Billie-t egyaránt hallom az énekesnő sound-jában, ugyanis olyan érzelmi túlfeszítettség, szenvedélyesség, játékosság és bolondosság jellemzi a dalok atmoszféráját, amelyeket ők is megteremtettek/teremtenek.
A „Stepsister’s Lament”-ről, a „The Trolley Song”-ról és a „Something’s Coming”-ról (10 percnyi betekintés a „West Side Story”-ba) kapásból az „It Might as Well Be Spring” (Richard Rodgers, 1945; State Fair) jutott eszembe, illetve a „My Fair Lady”, a „Muzsika hangjai”, Meryl Streep humoros dallamai, és még sorolhatnám a múlt század emblematikus musical-jeit. A „The Trolley Song”-ban például remekül utánozzák az állomások közti zakatolást a zongora zaklatott akkordjai, illetve a dobos is eléggé felkorbácsolja a hangulatot, akárcsak egy sofőr, amikor szlalomozva végigszáguld a forgalmas úton, dudálással kísért aláfestő zenével.
„Le mal de vivre”, azaz az élet nehézségeiről, gondjairól mesél nekünk az album egyetlen francia nyelvű dala, amely emlékeztet minket Cécile francia származására. A chansonok és Edith Piaf melankólikus dallamai, úgy, mint a „Hymne de l’amour” jutnak eszembe. El sem hiszem, hogy ez mind egy albumon belül van.
Még mindig keresem a kérdést, ki is ő valójában? Mesterien bánik a hangjával, olyan apró allűrökkel teszi izgalmassá, és változatossá a dallamokat, amelyek árulkodnak a finom vibrátók, izgalmas váltások és dinamikai bravúrok mögött rejlő alapos klasszikus- és jazz-énekes tanulmányokról. Mesterien olvaszt egybe egymástól igencsak távol eső világokat. A lemezen érződik a francia zenei kultúra hatása, a komolyzenei gyökerek és a musical-es irányvonal üde színfoltja. Természetesen ezt az egészet szőröstül-bőröstül a jazz olvasztja egybe, így teremtve meg egy egész bibliográfiát az 53 perces albumon belül.
(Csak zárójelben jegyzem meg, a CD szombat (november 28.) óta a New York-i Jazzlista 2. helyezettje! – A szerk.)
