McKenzie, Sarah: We Could Be Lovers 2015. november 19., Hevesi Lia
Sarah McKenzie - We Could Be Lovers (Impluse – Universal Hungary)
’The Music Is the Magic…”- Ezt bizonyítja Sarah McKenzie „We Could Be Lovers” című albuma is, amely az idei év szeptemberében került a lemezboltok polcaira. Az első dolgom volt, hogy utánanéztem az ausztrál származású énekesnőnek, aki egyben dalszerző és kiváló zongorista is. Érdemes tudni róla ezt-azt, mint például, hogy diplomáján, amelyet Jazz-zenész, előadó szakból szerzett, a Berklee neve szerepel. Jelenleg Párizsban él, de az évek során olyan neves városok hallhatták élőben, mint Sydney, London, Bécs, Boston, New York (nem mellesleg itt a Minton’s-ban töltötte be hangjával a négy fal közötti teret, és vonta hatása alá a közönséget). A lemezt az Impulse label forgalmazza, amelynek hangzatos nevéhez John Coltrane, Pharoah Sanders, Charles Mingus, McCoy Tyner, Oliver Nelson és Sonny Rollins nevei kapcsolódnak, de a friss albumok közt olvasom épp John Scofield nevét is. A zenekar tagjai között szerepelnek Ingrid Jensen (trombita), Warren Wolf (vibrafon), Hugh Stuckey (gitár), Alex Boneham (bőgő), Marco Valeri (dob), valamint Troy Roberts és Yosvany Terry (szaxofon). Hatalmas elismerés az énekesnőnek, mivel az arrangement kivétel nélkül az ő „keze munkáját” dicséri.
A számlista első pillantásra ígéretesnek tűnt számomra, mivel az „I Won’t Dance”, a „Love You Madly”, a „The Music Is the Magic”, a „Lover Man” és természetesen a „Moon River” általam is ismert és kivétel nélkül szeretett gyöngyszemei a jazz repertoárjának. Olyan előadók szerzeményei sorakoznak a hangzatos címek hátterében, mint Cole Porter, George Gershwin, Henry Mancini, Duke Ellington, Jerome Kern, Betty Carter, vagy egyik nagy kedvencem Abbey Lincoln.
Az album címadó dala, a „We Could Be Lovers”, az énekesnő egyik saját száma (amelyekből egyébként 3 van rajta a lemezen). A kiejtés és a szavakkal való játék érzékletes és simulékony, teljesen kirázott a hideg, amikor szinte belesusogta a fülhallgatón át a fülembe, hogy „Winters wants more…” A gitár- és a zongorajáték is tökéletesen tükrözi azt a mesés és varázslatos világot, amit az énekesnő hangja és a jól megformált szavak teremtő ereje hoz létre. Egy kedves előadómra, Aga Zaryan-ra emlékeztetett ez a kifejező előadásmód.
Két számmal később („At Long at Last Éove”) viszont már Roberta Gambarini arca lebegett a „lelki szemeim” előtt, miután a bőgő bársonyos intro-ja „felkonferálta” McKenzie-t. Ugyanis Gambarini virtuozitását, lendületét és gyermeki játékossággal megszólaltatott szövegeit idézték a hallottak. De talán mégiscsak az utolsó 1-2 perc tetszett legjobban, mert azóta imádom, és rendszeresen visszatekerek ehhez a részhez, és az itt megszólaló, őrült jó groove-hoz.
Nagy elvárásokkal érkeztem a következő állomáshoz, ugyanis az „I Won’t Dance” prezentálásában Jane Monheit eddig felülmúlhatatlan volt számomra. Most akadt egy versenytársa, bár kísértetiesen emlékeztetnek McKenzie frazírjai Monheit frazírjaihoz, sőt még a hangszínük közt is erőteljes hasonlóságot fedeztem fel. Viszont imádtam azt a pár másodpercnyi, inkább csak színező énekes improvizációt, amivel helyenként megbolondította a dallamot. Szívesen hallgattam volna többet… Az összes számra jellemző, hogy nagyon precízen, átgondoltan vannak felépítve. Az első miliszekundumtól az utolsóig izgalmas dinamikai váltásokat, váltakozó megszólalásokat és hullámzó hangulatokat hallhatunk jól szerkesztett keretben.
„Quoi, Quoi, Quoi”- avagy egy újabb zseniális saját szám, amelyet még Jobim is megirigyelhetne. Nagyon tetszett a szám, elsőre megragadott, mert nagyon emlékeztetett azokra a bossakra, amikkel indítottam a zenei tanulmányaimat, és Astrud Gilberto személyére, sajátos hangjára, aki ugyanilyen kedvességgel és vidámsággal töltötte meg a dalokat.
Végre ideértem: „The Music Is the Magic”! Imádom! Sorozatban hallgatom, dúdolom az óráimon, „kiakasztom” a lakótársaimat a zuhanyzás közbeni dalolászással, odaégetem a rántottát, miközben megtáncoltatom a komplett konyhafelszerelés felét, de nem bírom abbahagyni. Annyira magával ragadó ez a groove. Valamiért hatalmas erőt érzek ebben a számban, bár a dal eredeti szerzőjének sok más szerzeményéért is legalább ennyire rajongok, úgyhogy ez annyira nem meglepő, pláne, hogy ez egy modern és még lendületesebb „performanszra” sikeredett.
Hogy ne csak áradozzak, azért muszáj elmondanom, hogy a „Lover Man” nem igazán „jött be”. Norah Jones változata számomra még mindig viszi a prímet. A kezdeti lendület nagyon hamar elvész, és kissé vontatottá válik a szám, ami önmagában nem jelentene gondot, ha nem hitegetne az elején valami egészen dögössel, márpedig az az arrange ott a kereteknél „ultradögös”.
Tapsvihar járna a befejezésért! „Moon River”, tökéletesen úgy meghagyva, olyan szerényen, lágyan, mesésen és egyszerűen, ahogyan azt ez a szám megkívánja. Audrey Hepburn az egyik legnagyobb példaképem, csodálom élete minden területét, és a személyiségét, úgy ahogy talán McKenzie is, aki maximális tisztelettel nem akarta megváltoztatni a számot, csupán emlékeztetni a zenehallgatókat az örök klasszikusra és mindarra, amiről a szám mesél.
Mostanra legalább tíz meghallgatáson vagyok túl. A dalok részben megjárták a 4/6 villamost, az egyetemet, személyes életteremet, és mindig újabb és újabb felismerésre tettem szert. A villamoson szerettem bele például a „Lover Man”-ben annyira határozottan és vagányan megszólaló szaxofon arrange-ba, vagy némelyik szólóba. Egymás után bukkantak fel a számokhoz kapcsolható egyéniségek, karakterek, amik némelyikéhez később más személyek képe és stílusa, hangszíne asszociálódott. A lemez nagyon jól fel van építve, és egy csodás befejezéssel koronázza meg a felvonultatott repertoárt.
