McFerrin, Bobby: Spirityouall 2013. július 08., Lakatos Ágnes
Nem hiszem, hogy lenne olyan jazz énekes akár hazánkban, akár a nagyvilágban, akit ne hozna lázba a hír, hogy korunk egyik legelismertebb, félelmetes improvizációs technikájáról, hihetetlen hangi adottságairól nevezetes énekese, Bobby McFerrin, tőle szokatlan stúdió anyaggal állt elő, ami történetesen spirituálé feldolgozásokat tartalmaz.
Első meglepődésemből felocsúdva, és túlfűtött érdeklődéstől hajtva az volt az első reakcióm, hogy megfejtsem e lemez keletkezési körülményeit, zenei, emberi indíttatásait.
A lemez a „Spirityouall” címet kapta, mellyel méltó emléket kíván állítani apjának, Robert McFerrin-nek (ő volt az első afro-amerikai bariton énekes, akinek a Metropolitan Opera szerződést kínált), és az ő 1957-ben megjelent „Deep River” című spirituálé lemezének. Erről az albumról három dalt is rátett a sajátjára. (Every Time I Feel the Spirit, Fix Me Jesus, Swing Low, Sweet Chariot)
A lemez hűen tükrözi az énekes azon hitvallását, melyet az 1988-ban megjelent - neki azonnal világhírt hozó –, „Don’t Worry , Be Happy” című dalon tűzött zászlajára: a zene, az éneklés öröme száműzheti a gondot, felszabadíthat, csillapíthatja a fájdalmat, gyógyithatja a világ problémáitól fáradt lelket. Ezen ars poetikájának újabb megnyilvánulása a „Spirityouall”.
De nem csak emocionális párhuzamról beszélhetünk, Bobby McFerrin ezen a lemezén is megmutatja extrém hangi adottságait, könnyed ének technikáját, bár kissé burkoltabb formában. Helyenként meg-megvillanó virtuozitásával nem a hallgatóság elkápráztatására törekszik.
Bár a dalok zömében hangszert imitáló ének intrók, outrók és középső szólók váltják nagyon szervesen a szöveges verse-éket, se nagy dinamikai, se bonyolult harmóniai és szerkezeti felépítéseket nem találunk. Hangszíneit úgy váltogatja dalonként, és darabokon belül is, ahogy azt zenei ízlése megkívánja: a be- és átvezető részek, fade out-ok kristályos falzett hangon, hihetetlen magasságokban, a témák férfi mellhangon, bariton hangszínen, de ugyanezt a regisztert hol levegősen, laza vibrátókkal, könnyed soul-os hajlításokkal, hol pedig egyenes, kissé leszorított sound-on szólaltatja meg . Érdekesség, hogy dinamikailag viszont az egész lemezen visszafogottan énekel, a spirituálé és gospel énekesek egyik kifejező eszközével, a hotolással nem él, érzelmi mondanivalóját pont ez a dinamikai lefojtottság teszi hitelessé számomra.
A dalok egyszerűek, a múlt század első felének „Mississippi környéki” hangulatát árasztják, melyet megerősít a hangszerelés is: főszerepet játszik a fémhúros akusztikus gitár, a steel gitár, slide gitár, hegedű, tangóharmónika.
Harmónia világa sok esetben egy harmóniás (ostinato groove-ra épülő), de a főfokokon kívül csak igen ritkán merészkedik, gyakran használja ellenpontként a női énekhangot, az előénekes-kórus (felhívás-válasz) formát, mely a klasszikus spirituálék sajátja.
A „country blues” hangzásvilágú lemezen szinte meglepetésként hat a tradicionális, gospel kórust alkalmazó - I Shall Be Realesed – című dal.
A leghimnikusabb számomra a – Jesus Makes It Good - mely igazi példa az ének szabadságának, érzelmi töltöttségének kifejezésére, Bobby McFerrin sound-ja itt szokatlanul levegős, rekedtes.
A lemez záró darabja a – Rest-Yes, Indeed – 11/8-os, hegedűre épülő, szinte népdalszerű track, mely némi ír folk zenei hatást is éreztet.
A közreműködők között két számomra jól csengő név is akad: Esperanza Spalding ( bőgő, ének) és Larry Grenadier (bőgő).
A lemez a hagyományos spirituálék himnikus, emelkedett, „isteni” szférájából egy sokkal inkább a „földi” élet egyszerű örömei, vidám, kötetlen, falusi hangulatát idézi, könnyítve, lazítva a hallgató feszültségekkel teli világát, melyben él (élünk).
