McCartney, Paul: Kisses on the Bottom 2012. február 23., Albert Zoltán
Paul McCartney. Azt hiszem, nagyon kevés ember van a világon, akinek nem mond semmit ez a név. És ha esetleg megkérdezi a kedves olvasó: tényleg arról a Paul McCartney-ról van-e szó, akkor a válaszom: igen. De hogyan is kerül ide a beat korszak talán legfontosabb csapatának egyik meghatározó figurája a Jazzma.hu hasábjaira? Nos, a korábbiakban említett divathullám, nevezetesen a híres zenészek/közéleti szereplők "kötelező" jazzlemeze kategóriában érdekelt most a brit művész. A "kötelezőség" az én kreativitásomra is hatással van, jelen esetben - a deluxe verzióban - kiadott 16 dal valahogy nem fogott meg. Pedig a recept egyszerű és nagyszerű is lehetne, azonban a "főzetből" több komponens is hiányzik. McCartney vett egy pár kiló ismert és kevésbé ismert jazz standerd-et, valamint némi saját szerzeményt (My Valentine, Only Our Hearts) és minimális jazz-áthangszereléssel oldotta meg ezt a feladatot. Apropó hangszerelések, a dalok hasonlósága komolyan gondolkodóba ejtett, ugyanis ezzel a döntéssel a lemez a kellemes háttérzene kategóriába kormányozta magát. A néhol tudatos, "Chet Baker"-es hatás ugyan nem maradt el, de mégsem sikerült akkorát "domborítani", mint az amerikai trombitás-énekesnek. Valamint egy igazán jó jazzlemezhez nem ártott volna 1-2 igazi saját popsláger (Ebony and Ivory, Maybe I'm Amazed), vagy a Beatles-korszakból a "Hey Jude" vagy "Eleanor Rigby", amit a 90-es években többen is sikerrel feldolgoztak. Persze az is lehet, hogy velem van a baj, mert a beat korszak megértéséhez talán túl fiatal vagyok, mindenesetre a strigulát behúzhatjuk Paul McCartney neve mellé is a "popular vocal jazz" kategóriába, ez a legtöbb, amit jelen esetben elmondhatok.
(Nem szoktam presszionálni a kritikusokat, hogy csak jókat írjanak, de mivel itt a fentiekben leírtaknál azért egy kicsit többről van szó! Például már koromnál fogva (1948) is egy kicsit jobban tudok azonosulni a so called „beat korszak” számomra legfontosabb zenekarának (Beatles, you know) legjazzeseb személyével. Paul bácsi (1942) apukája ugyanis az egyik liverpooli swing zenekar trombitása volt az 1930-as, 40-es években. Paul is kacérkodott az otthonról hozottakkal, lásd: „When I’m 64” – mégha az inkább egy dixieland dal. És akkor néhány szó a „fülünk seggére adott Paul McCartney csókokról”… A hangszerelések azért olyan egyhangúak, mert egy másik „kutyaütő”, bizonyos Diana Krall készített Paulie bácsinak, miután első ülésben meghallotta, hogy McCartney még csak tévedésből sem tud jazzesen frazeálni (crooner, you know). No de a világverő jazzénekesnő, Diana (1964) gyermekkorának meghatározó popikonja épp Paul volt, amit a jazzlemez boltos Krall apuka elnézett szép szőke kislányának. Most akkor ez miért ne jöhetne elő 40 évvel később? Plusz Diana nem csak hangszerelte ezeket a többnyire szirupos örökzöldeket, hanem zongorázza is. Sőt, elhozta a stúdióba épp aktuális jazz combo-ját is, amelyben Robert Hurst bőgőzik és Karriem Riggins dobol. De a régi barátok közül is használ néhányat: Anthony Wilson – gitár, Christian McBride, John Clayton – bőgő, Jeff Hamilton – dob. Sőt, rábeszélte John Pizzarelli-t, hogy gitározza végig a CD-t. Plusz néhány special guest-et: Mike Mainieri – vibrafon, Bucky Pizzarelli – gitár, Eric Clapton – gitár, Ira Nepus – harsona. És az utolsó, 14. számban: Stevie Wonder – szájharmonika, Tamir Hendelman – zongora, John Chiodini – gitár, Chuck Berghoffer – basszusgitár, Vinnie Colaiuta – dob. És mindez elő 70. születésnapi ajándék (június 18.) Pau McCartney-nak a Universal-től! És ha ez még mind nem elég, akkor elárulom, hogy holnapután, vagyis most szombaton a „Kisses on the Bottom” veszi át a vezetést a New York-i jazz (!) listán. Azt hiszem, így kerek a történet.)
