Machine Mass: Inti 2014. május 04., Makovics Dénes + Ördög Krisztián

Machine Mass feat. Dave Liebman – Inti (MoonJune Records 2014) by Denes Makovics

Ritkán kapok felkérést lemezkritikákra, úgy látszik Maloschik Róbert főszerkesztő Úr bizalommal van irántam ezzel kapcsolatban is.

Némi szkepticizmussal kezdtem el hallgatni a lemezt, mivelhogy Dave Liebman-en kívül nem ismertem a zenészeket. De sejtettem, hogy alternatív zenéről lesz szó. (Közben kiderítettem, hogy a Machine Mass-t az 1990-es évek eleje óta Európában élő New York-i dobos, Tony Bianco alakította a belga gitáros Michel Delville-lel 2010-ben. És a szintén Európában élő Dave Liebman szaxofonos 2011-ben csatlakozott hozzájuk.)

Bátor embereknek tartom azokat a zenészeket, akik a mai világban ilyen zenébe belefognak. Rögtön az első számnál érezhető, hogy mélyről jövő érzelmeket, szabad zenét produkálnak ezek a művészek. Én személy szerint nem sok ilyen zenét hallgatok, de azt érzem, hogy a zene mély gyökereihez leásnak a zenélés alkalmával. Természetesen ők is a tradíciókból táplálkoznak. Elsősorban Dave Liebman, aki mint szólista, méltó utóda John Coltrane-nak, Wayne Shorter-nek, és Miles Davis-nek, utalva itt a Davis zenekarában eltöltött időszakra is. A dalokban kihallatszik a 60-as, 70-es évek fordulójára jellemző free-be hajló rockos lüktetésű kevert modern stílus,  ami oly jellemző volt a Weather Report kezdeti időszakára. Nem véletlenül található meg a lemezen, az ”In a Silent Way” című Joe Zawinul kompozíció.

Szeretném megemlíteni, hogy a ritmusszekció nagyon jól használja a groove-okhoz az elektronikát.

Végighallgatva a Machine Mass feat. Dave Liebman lemezt, számomra egy hangulatos jó lemez. Szórakoztat, kikapcsol, elkalauzol egy másik világba, mert hús-vér emberek érzelmeket közölnek. Összegezve nagyszerűnek és érdekesnek tartom, hogy zenészek manapság a zenei lázadásnak, megformálásnak ugyanazt, vagy hasonló útját választják, mint amit a 60-as évek második felében Coltrane, Davis, Joe Zawinul,  John McLaughlin vagy Wayne Shorter választott.

A zenészek:

Tony Bianco - dob, loop-ok, ütőhangszerek; Michel Delville - gitár, Roland GR-09, electronica;  Dave Liebmn – szoprán- és tenorszaxofon, fuvola.
Vendég: Saba Tewelde -  ének (7.).

Track lista:

Machine Mass feat. Dave Liebman – Inti (MoonJune Records 2014) by Chris Devil

A fúziós és avantgard jazz érdekes találkozása a lemez, amit a kezemben tarthatok, egy kis „pikáns” indiai fűszerezéssel megbolondítva. Érdekességei közé sorolható mindenképp az, ahogy Michel Delville a gitárját használja. Effektjével elektromos billentyű hatását keltve kíséri a zenekart.

Az első szám (Inti) éteri hangzású bevezetőjében az effektezett billentyű hosszan kitartott, lebegő harmóniái fölött szabad ritmusú szopránszaxofon-szóló és dinamikus dob hallható. Ebből egyszer csak egy feszes ritmikájú, feszültséget árasztó, magával ragadó groove születik meg. Egy rövid, karakteres téma után berobban a gitár energikus szólója. Ennek csúcspontján a szopránszaxofon átveszi a vezető szerepet, mintegy folytatva az előző szólót. A kíséret a gitárral gazdagodik, minden soundot együtt hallhatunk, és time-ban ezek fölött, de teljes összhangban velük Liebman összetéveszthetetlenül egyedi szólóját élvezhetjük. Kísérő szerepük ellenére a basszus és a dob végig előtérben van, gazdag és változatos ritmikájukkal vonzzák a figyelmet.

Ha az előző szám egy kis feszültséget árasztott, akkor ez a következő (Centipede) maga a hangokba öntött idegesség. A billentyűn megszólaló szabad walking basszus, az agresszív hangvételű téma, a szólók együtt fel-alá járkálásra késztetik a hallgatót.

Eztán hallgatva a következő szám (Lloyd) mérsékelt feszültsége egészen nyugodtnak hat. Itt is feszes dobot, és érdekes ritmikájú basszust hallhatunk. Felépítésében és hangulatában eléggé rokon ez a kompozíció az elsővel.

A negyedik számban (In a Silent Way) eljutunk a másik véglethez, minden feszültségtől mentes meditatív hangulatú indiai zenét hallhatunk. Tambura és furulya szól tompított dobokkal, aztán gitár. Ezalatt kipihenhetjük az előző tizennyolc perc izgalmait, és relaxálhatunk...

Az ötödik szám egy határozott basszusgroove-val kezdődik, ami azonban hamar átalakul, szinte végig változik, néhol megszűnik, ezzel a bizonytalanság érzetét kelti. Ismét az az érzésem, hogy a basszusban történtek legalább olyan fontosak, mint a témában, vagy a szoprán- és gitárszólóban. Mintegy megerősítésként a csúcspontot a dobszóló adja, ami fölött a gitár makacsul ismételgeti ezt a motívumot.

Ezután a tenorszaxofon és a dob párbeszédét hallhatjuk az „Utoma”-ban. A szaxofon szólója egy motívumból elindulva, logikusan fejlődik időnként visszatérve a kiinduló figurához. A dob méltó partner, majd szólójátékban is kibontakozik, ezalatt a gitár hosszan kitartott effektszerű hangjai hallhatók egy hangnem nélküli szőnyeget képezve. A dob szólója után visszatér a szaxofon az ekkorra már jól ismert motívummal.

Most ismét a nyugalom szigete: egy leginkább pentaton alapból építkező kompozíciót hallhatunk, ahol az énekes Saba Tewelde-vel egészül ki a zenekar.

Ezután az én személyes kedvencem következik a lemezről (Elisabeth). Ebben a szabad improvizációban a zenekar minden tagja brillírozik, végtelen, összefüggő masszaként törekszik fölfelé a szám. A looper is érdekes szférába helyezi a dobszólót, érezhetően inspirálja Bianco-t.

Végül még egy Joe Zawinul-feldolgozás következik (Voice). Ebben az ismét groove-os számban elhangzik a lemez legmozgalmasabb témája, aztán hosszan élvezhetjük a gitár és a szaxofon közös szólóját.

Negatívumként el kell mondanom, hogy sok az egyakkordos, basszusmotívumra épülő szám a lemezen, én emiatt kis hiányérzettel hallgattam. Ennek ellenére ezt egy jó albumnak találom, ütős basszussal, érdekes számokkal, jó szólókkal, és bár az elektronikus hangzásvilága kissé távol áll az ízlésemtől, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki bírja!