MacFarlane, Seth: Music Is Better Than Words 2011. december 08., Albert Zoltán

Ismerik a „Family Guy”-t? És a „Johnny Bravo”-t, vagy a „Dexter Laboratóriumát”, hmm?

Mielőtt feljebb "scroll"-oznának és megnéznék, hogy jó helyen járnak-e és valóban a Jazzma.hu-t nyitották meg böngészőjükben, elárulom, hogy igen, és a kérdésem nem véletlen.

Szinte nyakunkon az 54. Grammy díjátadó és itt van egy fiatal énekes, aki első lemezével egyből jelölést szerzett a "Tradicionális Pop Ének" (a jazzesen frazeáló énekesek, magyarul „crooner”-ök) kategóriában.

Nos, ő Seth MacFarlane (1973), akit nézőként talán a stáblistáról jobban ismerhetünk, mint zenei emlékezetünkből. Az Emmy-díjas rajzfilmkészítő, producer, szinkronszínész és ügyeletes polihisztor nevezetesen képzett zenész is és az elmúlt években a vásznon és a képernyőn begyűjtött "skalpok" mellé most egy újabbra pályázik.

A helyzet nem egyszerű, ugyanis komoly riválisokra talált a fent említett kategóriában: Tony Bennett-tel, Susan Boyle-lal, Barbra Streisand-dal és a közelmúltban említett Harry Connick Jr.-ral van versenyben.

A lemezre rátérve, a hallgatás első perceiben, nehezen asszimilálódok, ugyanis a vokális jazz ezen formájától kissé túladagolást szenvedtem az elmúlt időszakban.

De félretéve érzéseimet, hamar rájövök, hogy itt valami hasonló mondanivalóról és tartalomról van szó, mint a közelmúltban hallgatott lemezeknél (Michael Bublé, vagy Harry Connick Jr.), azonban valami mégis más. Azon töprengek, hogy az USA bizony nagy, de elfér-e ennyi "hasonló" művész és lemez egymás mellett. A válasz: igen.

A recept pedig "egyszerű": végy egy szimpatikus, ismert embert, aki tehetséges és énekelni is tud, a már-már "retro" standerd-eket hangszereld át kissé, tégy a főhős mögé egy nagyon jó nagyzenekart és minden a legnagyobb rendben.

A recept eddig stimmel, azonban az "ízesítés" minden előadó esetében más, és ez a legfőbb különbség, mindenki más fűszert használ.

MacFarlane esetében ez az 50-es évek elejének, tipikus amerikai hangulatát halljuk több mint 50 percen át, megspékelve filmes hatásokkal és érzésekkel.

Hamar véget ér ez a 14 dal és rájövök, a lemez hangulatkeltésből 5-ös.

És igaz, hogy a zene gyakran valóban jobb a szavaknál, de azért nem mindig.