Maalouf, Ibrahim: Wind 2013. június 03., Ördögh Krisztián
Múlt vasárnap az A38 hajón előadás szünetében leszólított egy fehér szakállas úriember. Természetesen ismertem már régebbről, de személyesen még nem mutatkoztunk be egymásnak. Miután ez megtörtént, feltett nekem pár egészen furcsa kérdést, mint: tudok-e olvasni, tudok-e írni, ismerem-e az újságát… Ezekre természetesen igennel feleltem, mire, mint a télapó a zsákjából, egy szatyorból elővette azt a cd-t, amire nagyon is vágytam, de korábban a Müpában megrendezett koncert után a szűkös diákköltségvetésemből sajnos nem futotta rá. Ekkor előadta kérését: hallgassam meg és írjak róla egy cikket ide, a JazzMa újságba. Első örömömben, hogy mégiscsak meghallgathatom az áhított cd-t, még az sem riasztott vissza, hogy egy olvasott fórumra kell megírnom a véleményemet egy világhírű és professzionális zenészek által feljátszott lemezről, és gondolkodás nélkül elvállaltam.
A lemez már a külsejében sem átlagos, a fekete dobozkát egy festmény díszíti, a szerzőtől hallhattuk is a koncerten, hogy lemezével ily módon segíti egy festő barátját, Jeanlou Joux-ot. Belül egy kis füzetet találtam más festményekkel, egy rövid leírással az albumról, a zenekar tagjairól készült képekkel, és persze magát a lemezt is sikerült megtalálnom. A kissé hosszúra sikerült bevezetőm után végre rátérek a lemezen hallottakra.
Mikor az első számot elkezdtem hallgatni, rögtön Miles Davis „Kind of Blue”-ja jutott eszembe. Ugyanazt a nyugodtság álarca mögé rejtett végtelen nagy feszültséget éreztem ezen a felvételen is. Mint később észrevettem, ez nem véletlen, hiszen a leírás végén egyszerűen csak ennyi áll: to Miles Davis. Aztán a szólóban megjelent valami egészen más, a trombitán az arab népzene különös és izgalmas ízeit fedezhettem fel. Rá kellett jönnöm azonban, hogy többről van itt szó, egy kis népzenei színről, Ibrahim Maalouf egész zenéjét átjárja ez a dallamvilág, játékában a csodálatosan változatos és gazdag arab zenekultúra tökéletes egyensúlyban van a jazzel.
Mark Turner szaxofonsoundja tökéletesen illeszkedett ebbe a finom zenekari hangzásba, egyik érdekessége az, hogy gyakran a hangok helyett csak a beáramló levegő hangja hallatszott a hangszerből. Ilyet én egyedül Coleman Hawkins-tól hallottam eddig. Rajta is erősen hallatszanak a zenei gyökerek, amikből táplálkozik: itt elsősorban Wayne Shorter-re gondolok.
Ahogy a zenekar többi tagja sem, Frank Woeste sem a technikás játékkal tette emlékezetessé zongoraszólóit, a kevesebb több elvén inkább „impresszionista költészetet” folytatott hangszerén. Egyébként motívumaiban őt éreztem leginkább rokoni gondolkodásúnak Maalouf-fal, vele tartott a keleties, bő-szekundos szólóiban. Az albumon egészen a hatodik számig gondosan kimérve váltakoznak a Davis-esen finom és az erőteljesebb groove-os számok, ennek abszolút tudatosságára a bizonyíték az ötödik szám, egy rövid ismétlése a már előzőleg eljátszott „Waiting” című szerzeménynek.
A hatodik, „Excitement” című számban aztán még többet megtudhatunk arról, hogy mire képes Maalouf különleges, negyedhangok megszólaltatására is képes trombitája. A „Sensuality” című szerzeményben aztán előtérbe kerül Larry Grenadier és Clarence Penn szólójátéka is. A lemezen hallhatunk még latinosabb ritmusokat is, de az összes szerzemény egy nagyon összetartozó egységet alkot hangulatában és zenekari megszólalásban.
Még rengeteg említésre méltó dolog történik ezen a nagyon érdekes és átgondolt lemezen, éppen ezért én olvasás helyett inkább ajánlom mindenkinek a meghallgatását, aki szeretne valami igazán mély és mondanivalóban gazdag zenét hallani.
