Lennox, Annie: Nostalgia 2014. december 01., Bencze Alma
Annie Lennox – Nostalgia (Blue Note/Island – Universal Hungary)
Annie Lennox hét éves hallgatás után szeptemberben jelentette meg jazz standard-ekből összeállított „Nostalgia” című albumát. Lennox jelentősége és életműve megkérdőjelezhetetlen, nem csak zenei, hanem emberjogi aktivitása is tiszteletre méltó. A brit énekesnő a Eurythmics pop formációval vált világhíressé, számos díjjal és elismeréssel jutalmazták otthonában, de a tengerentúlon is. Új albumára főleg lassú tempójú balladákat válogatott össze, nemigen kísérelve meg a jazzes hangzást. Lennox összetéveszthetetlen hangszíne és precíz megformálása nem hagy maga után kivetni valót, mégis az album kicsit egysíkú lett a hasonló hangzású és lüktetésű számok miatt. Mindezek ellenére azt gondolom, hogy az idén 60 éves énekesnő tett le eleget ahhoz az asztalra, hogy megengedhessen magának egy ilyen nyilvánvalóan örömzene albumot, ahol kedvenc dallamait énekli el - egyébként remekül. (A CD október 18-án adott először életjelt magáról a New York-i Jazzlistán, ahol „új” jelzéssel a 13. helyen nyitott. Több hetes hátra sasszézás után november 8-án az 50. helyről felszáguldott az elsőre! (Vajh közben mi történhetett?) És november 15 óta a második helyen dekkol… Már most megmondom Önöknek, december 6-án is a „Nostalgia” lesz a második New Yorkban! – A szerk.)
Az első szám (Memphis in June), nagyon jól megalapozza az egész album hangulatát, jólesően indul be a klasszikus vonós kísérettel és Lennox erőteljes, mégis lágy hangjával. A kíséret hangulata a „Georgia on My Mind”-ban sem változik, Lennox itt brillírozik, gyönyörűen formálja meg a számot, jók a dinamikák, és szép íve van a számnak. Nina Simone „I Put a Spell on You”-ja következik. Nehéz dolga van az embernek, ha olyan más énekes nevével egybefonódott, azok védjegyévé vált számot vesz elő, mint ez. Ilyenkor sokan a zene teljes átformálása mellett döntenek, hogy elejét vegyék az összehasonlításnak. Lennox egy lecsupaszított pop kíséretet rak a szám alá egy erőszakos 12/8-os lüktetéssel, passzol az elektromos gitár-szóló is, dögös a hangzás, jól illik Lennox hangszínéhez. Jól esett volna, ha a következő számban kicsit felpörög a hangulat, de a „Summertime”-mal visszalépünk a minimalista zongora+vonós kísérethez. Habár ez egy altató, nekem sokkal kevésbé melankolikus a hozzá kapcsolódó érzetem, nekem hiányzik ebből a verzióból az a derű, amit a legtöbb swing korszak-béli amerikai énekes előadásából zsigerileg áradt. Az „I Cover the Waterfront” következik, gyönyörűen el van énekelve, a hangszerelés is szép, bár nem sokban különbözik az eddigiektől, emiatt már nem üt akkorát. Ezt követi a „Strange Fruit”, amit szintén nehéz feladat elénekelni, hiszen ez még az „I Put a Spell On You”-nál is jobban eggyé vált eredeti előadójának (Billie Holiday) nevével és lényével. Itt is azt érzem, hogy Lennox vállaltan nem próbálja felülmúlni Holiday-t, egyszerűen elénekli a számot szívvel lélekkel, mert számára nagy jelentőséggel bír, feltehetőleg emberjogi mondanivalója miatt is. Szép, de itt nehéz nem hiányolni azt a személyes élettörténetet és keserű töltetet, ami Billie Holiday esetében olyan hihetetlenül hatásossá és lehengerlővé tette a számot. Lehet, hogy bizonyos számokat nem is szabadna újra elővenni, mert az eredeti felülmúlhatatlan…
A következő két szám (God Bless the Child, You Belong to Me) ismét visszatér az album eredeti nyomvonalához, lágy kíséret, zongora, vonósok, szép megformálás, jó dinamikák, hibátlan hangszín. Ezeket követi a „September in the Rain”, ahol ismét a nyitó szám monumentális hangzása köszön vissza, szépen fel van építve, és szívmelengető a hangzás, hibátlan az éneklés. Az „I Can Dream, Can’t I”-ban egy harmonikával színesedik a valcerszerű kíséret, Lennox gyönyörűen veszi a magasságokat, szépek a dinamikák is. A „Nearness of You” lágy, érzéki, szépen harmonizál a klasszikus hangzású kísérettel. Az utolsó szám egy igazi felüdülés, kitörünk a balladák világából, elhagyjuk a zongorát, a vonósokat, és a pop ballada hangulatot és belecsapunk a blues-ba, a „Mood Indigo”-ban Lennox ismét brillírozik, nagyon jól áll neki a műfaj, sokkal közelebbinek érzem hozzá, mint a lemez többi számát. Kár, hogy csak egy blues került fel a korongra, ugyanakkor pont emiatt nem is annyira illik az album összképébe.
Mindent összevetve a „Nostalgia” egy tiszteletreméltó életművel rendelkező énekesnő remek albuma, a címválasztás sem árul zsákbamacskát, vállaltan Lennox kedvenc dalait hallhatjuk, nosztalgiázunk, úgy, ahogy ő szereti őket. Aki innovációra vagy friss ötletekre vágyik, csalódni fog, de aki kellemes és szívmelengető hallgatnivalót keres, ahol az ismerős dallamokat együtt dúdolhatja az énekesnővel, nagyon jó választásnak fogja ítélni. A lemez remek hallgatnivaló az ünnepekre való hangolódásra is, hiszen ilyenkor hajlamosak vagyunk kicsit szentimentálissá válni, amihez jó alapot nyújt ez a sok gyönyörűen elénekelt ballada.
