Lee Konitz-Brad Mehldau-Charlie Haden-Paul Motian: Live at Birdland 2011. december 08., Szabó Gabriella
Még szinte meg sem száradt a nyomdafesték a pár héttel ezelőtti, Brad Mehldau „Highway Rider” című albumáról szóló cikk betűiben, máris egy újabb zseniális lemezét tárom elő, ezúttal más formációval, más helyszínekkel, de ugyanolyan elképesztő muzsikával.
És bár „ismétlés a tudás anyja”, legyen elég most csak pár kulcsszó a zongora fenoménról, úgy, mint kreativitás, rendkívüli szuggesztivitás, a „kontrollált káosz”, melynek értelmében, utánozhatatlan improvizációiban egy időben jelentkezik a megszerkesztettség és a kötetlen szárnyalás művészete, illetve a komponálás és hangszerelés magas foka.
2009-ben négy mester elhatározta, hogy New York legendás hírű klubjában, a Birdland-ben, a már rengetegszer játszott, szinte agyonhallgatott, világszerte ismert jazz standard-eket mutatja be, de nem a hagyományos módon, hanem új, egyedi megközelítésből, szokatlan megformálással, ugyanakkor a teljes szabadság, gyengédség, kifinomult dallam és ritmusvilág leple alatt. Tervük és annak kivitelezése már csak azért is sikerrel járhatott, mert a szóban forgó zenészek szemléletükben, filozófiájukban, zenei múltjukban és ízlésükben közel hasonlóak, mondhatni akár azt is, hogy azonos felfogásúak.
Kik is ezek a népszerű, korántsem túl fiatal muzsikusok? A már fentebb említett Jacksonville-i zongorista Brad Mehldau (1970), a Chicago-i remek altszaxofonos Lee Konitz (1927), aki a cool, bebop, avantgarde jazz hódolójaként együtt koncertezett többek között Miles Davis-szel, Gil Evans-szal, Dave Brubeck-kel, Gerry Mulligan-nel és Elvin Jones-szal. A Shenandoah-i Charlie Haden (1937) a nagybőgős, aki korai free jazz-től (Ornette Coleman), a big bandeken, a kvartetten át a duó formációkig mindent kipróbált; és nem utolsó sorban a Providence-i Paul Motian (1931-2011) dobol a korongon, aki sajnos, nem is olyan régen, november 22-én hunyt el, 80 évesen, csontvelő betegségben, és aki elmondhatta magáról, hogy pár hétig Thelonious Monk-kal is és Bill Evans-szal is szerepelt egy színpadon. (Nem beszélve Keith Jarrett-ről, akivel 1972-ben még Székesfehérvárra is eljutott! – a szerk.)
A „Lover Man” című gyönyörű ballada az indító szám, bensőséges, melankolikus altszaxofon dallammal, majd zongora és basszusszólóval. Az 1952-ben keletkezett „Lullaby of Birdland” egészen szokatlan, ugyanakkor kellemes, magával ragadó interpretációban csendül fel, Mehldau igen ötletes, pontos, feszes közjátékéval, melyhez kiváló „kíséretet” nyújt Paul Motian. Majd mindenki elcsendesül, és csak a nagybőgő tölti be a teret, színvonalas, fantáziadús, tiszta hangokkal és ritmusokkal. A „Solar” ismét az újdonság erejével hat, ahol eleinte a szaxofon és zongora imitációja és válaszolgatása bontakozik ki előttünk, közben pedig a belépő basszus és dob növeli a feszültséget a zenei folyamatban, ami Brad Mehldau szólójában csúcsosodik ki talán a zseniális, szinte „fúga” szerkesztésű zongorázás által.
A kissé zaklatott számok után nagyon jól esik hallgatni a következő „I Fall in Love Too Easily” című balladát, melyet egyébként Frank Sinatra énekelt elsőként, 1945-ben. Ezen a felvételen senki nem dalolja ténylegesen a fő melódiát, de a hangszerek olyan kifejezően, tele érzelemmel, lágyan, finoman szólnak, hogy akár még az ének is megelevenedik előttünk, Sinatra-val, és azzal a korral, lokállal együtt…
Majd következik a „You Stepped Out of a Dream”, amit szinte már „begyakorolt”, Motiant kivéve, a csapat, hiszen 1997-ben már játszották ezt a dalt egy fellépés keretén belül, de mindenképpen előnyös, hogy ezúttal a dob is megszólal a „háttérben”.
Sonny Rollins „Oleo”-ját talán mindenki ismeri, de ilyen szabad felfogásban nem hinném, hogy valaha is hallottuk ezt a szerzeményt. A szaxofon hangjaiból mindenképpen felismerhető a motívum, és Paul Motian pedig nagyszerűen alkalmazkodik a korlátlan, szabályok nélküli együtt játékhoz. Felelgetéssel, utánzással 3 perc eltelte után beszáll a zongora is, és folytatódik a mesteri zenélés, melynek egyik tetőpontja talán a kilencedik percben érhető tetten.
Számtalanszor ragaszkodunk a megszokott, jól bevált, de nem biztos, hogy mindig megfelelő szintű és értékű dolgainkhoz, kapcsolatainkhoz, zenéinkhez, mert azokat megismertük és elfogadtuk már. Ez a lemez kitűnő példája annak, hogy a már népszerű, és minden ízében megmutatott szerzeményeket miként adhatják elő másként, újszerű megfogalmazásban és szemléletben, vállalva a „még nem bevált” és nem „megszokott” kockázatát. Aki nyitott az ismeretlenre, hallgassa meg a nagy tehetségek 2011-ben megjelent „Live at Birdland” című albumát.
