Laurance, Bill: Aftersun 2016. június 16., Berdisz Tamás
Bill Laurance – Aftersun (Ground Up – Universal Hungary)
A Snarky Puppy zenekarból ismert zongorista, Bill Laurance az „AFTERSUN” című, 2016-ban megjelent albumával bepillantást nyerhet a hallgató a művész igen csak egyéni zenei világába.
Mostanában számos olyan, egy alkotó nevéhez kötődő CD lemez (szólólemez) került a kezembe, ahol a zeneszámok mind más és más hangulatot és stílust tükröznek, de természetesen összeköti őket az alkotógárda játéka. Érdekesen tükröződik a komponista sokirányú zenei érdeklődése, megannyi hangulat, szinte nincs is ideje a hallgatónak ráhangolódni a zenére, hiszen ki tudja, a következő pillanatban milyen zenei meglepetéssel készült a szerző.
A dalok hangulata megannyi, szinte festői képet vetít elénk, a fantáziánkat örökösen feszegetve, megmozgatva.
Mikor megkaptam ezt a lemezt, hogy írjak róla pár sort, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehezen fog menni, ennyire nehezen engedte a lemez, hogy megbarátkozzunk, egyre közelebb kerülhessünk egymáshoz. Ennek az elsődleges oka én magam voltam, aki "jó szokásom" szerint bízva a kiváló japán hangtechnikában, megint csak az autómban kezdtem el hallgatni ezt a zenét. Aztán rájöttem, hogy nem oda való, ezért is idegesített valami, ahányszor csak bekapcsoltam utazásaim közben.
Haza kellett hozni, itthon meghallgatni a csendben, odafigyelve a legapróbb részletekre, zenei ötletekre. Nos, mondhatni azonnal életre kelt az anyag.
A Snarky Puppy zenekar ritmusszekciójában partnerként is játszó Michael League, Robert Searight és az ütőhangszereket izgalmasan használó ghánai Weedie Braimah igen csak komoly együttjátékkal alapozza meg a dalokat. Számomra elképesztő, hogy ennyiféle hangulatot képesek megszólaltatni. Hol a szinte Robert Glasper-i hatások kelnek életre, hol afrikai, néhol karibi hangulat ötvöződik mai groove-okkal ízlésesen ötvözve. Néhol feles és dupla tempóérzetek kerülnek párhuzamosan egymás fölé, ezzel is igen izgalmassá téve a dalokat. A kompozíciók gyakran tartalmaznak repetitív, szinte monoton zenei részeket, amik hatalmas feszültséget keltenek a hallgatóban, de szerencsére sohasem marad el a feloldás, ami bár lehet, hogy csak a következő dalban jön el, de megérkezik és a lemez anyag dalait így akár folyamatosan, egymáshoz kapcsolódóan egy szvitként is hallgathatjuk, annyira jó sorrendben hangzanak el a dalok.
A lemez elég nehezen kategorizálható a jazz lemezek közé, nem is tudnék neki pontos stílust adni. De talán nem is ez a fontos egy zenében, hogy hova sorolják, hanem az, hogy van-e hatása ránk, avagy észrevétlenül haladunk el egymás mellett. Ez az anyag engem bizony megfogott, igaz sokadjára és ez egyre gyakrabban fordul elő, amikor mai, kortárs (könnyűzenét, jazz zenét) hallgatok. Az oka talán az lehet, hogy manapság már annyi zenei, stilisztikai, és hangszerelési, hangszínbeli eszközzel gazdálkodnak a zeneszerzők, hogy szinte képtelenek vagyunk egyszerre befogadni, megérteni, osztályozni azt a mennyiségű információt, amit ezek a zenék sugároznak felénk.
Mindenkinek merem tanácsolni, hogy bizony, álljunk meg egy órára, próbáljuk meg az érzékeinket átadni ezeknek a zenének és hagyjuk magunkat sodortatni általa.... Megéri...
A dalok:
Soti
The Pines
Time to Run
Madeleine
Bullet
Aftersun
First Light
Golden Hour
A Blaze
