Diana Krall – Wallflower (Decca – Universal Hungary)

Miben tud és akar meglepetést okozni nekünk egy olyan formátumú előadóművész, mint Diana Krall? Leginkább ez mozgolódott a fejemben miközben legújabb lemezét hallgattam. Egyszerre kell ugyanis kiszolgálnia annak a milliós tömegnek az elvárásait, akik magukat Diana Krall rajongónak vallják, és ebből kifolyólag vannak bizonyos pozitív előítéleteik, mondhatjuk úgy, elvárásaik a művésszel kapcsolatban. Ugyanakkor újdonsággal is kell szolgálnia, hiszen ha folyton csak ismétli önmagát, elveszítheti már meglévő rajongóit, és újakat sem igen fog találni. Az arany középút ez esetben: valami, ami eddig még nem volt, Diana pop slágereket énekel többek között Bob Dylan-től, Paul McCartney-tól, Elton John-tól, saját utánozhatatlan stílusában, és egyedi sound-ján.

Diana és a pop azért korántsem annyira meglepő párosítás, mint ahogyan azt elsőre gondoljuk. Nekünk jazz-zenészeknek pedig még kevésbé. A produkció jellege, a könnyed és népszerű repertoár, a fogyaszthatóság, eladhatóság, mindig is kéz a kézben jártak Diana előadásának letisztult profizmusával. A szólók minimalizálása, közérthetősége szintén a popularitás irányába tolják stílusát, szemben a jazz korlátlan szabadságvágyával, bő lére eresztett vokális és hangszeres improvizációival. Előző lemezén, és már azt megelőzően is ki-kitekintgetett a jazz műfajából a repertoár választás szintjén is.

A lemez kivitelezése egy ekkora sztárhoz méltó igazi szuperprodukció. Minden be van dobva, amit csak el lehet képzelni. Szimfonikus zenekartól kezdve a finom elektronikáig. Természetesen csodálatos zenészek kivitelezik mindezt egy olyan legendás producer felügyelete alatt, mint David Foster, aki szintén játszik a lemezen. A hangzás olyan, ami minden Diana Krall albumról általában elmondható: leírhatatlanul profi. A tálalás tehát elsőosztályú. De azt hiszem, hogy ez is elvárásunk már Diana lemezeivel kapcsolatban. Olyan ő, mint egy nagy világmárka, a neve garantál egy bizonyos minőséget, ami számomra különösen a hangzás, a megszólalás, és a stílus kifinomultságának minőségét jelenti.

Na de miért pont ezek a dalok? Erre a kérdésre nem igazán kapok választ sem az énekesnővel készült legfrissebb riportokból, sem az albumot végighallgatva. A dalok kicsit egyhangúak, hasonlóságuk zeneileg összemossa őket, azt az érzést kelti bennünk, hogy - ja ez már volt, vagy mégsem?! Ha a dalok kiválasztásánál és meghangszerelésénél az volt a cél, hogy egymásba olvadjanak, és ne lehessen őket megkülönböztetni, akkor célt ért a koncepció. Még a sztárvendégek (Michael Bublé és Brian Adams) szólamai és hangszíne is annyira homogénre lett keverve az énekesnőjével, hogy szinte alig hallom mikor ki énekel, pedig mindegyikük markáns hangkarakterrel rendelkezik. Mindezek után kifejezetten jól esett a “Yeh Yeh” bonus track (50 évvel ezelőtti nagy Georgie Fame sláger), ami egy teljesen más zenei világba repített. A melankolikus lemezt végighallgatva még táncolni is kedvem támadt rá.

Az album borítója hátrahagyja a legutóbbi albumborítóra jellemző merész, bevállalós stílust, és visszatér a konzervativizmus jól bevált mezsgyéjére. Kicsit vampos a design, de nem borzolja úgy a kedélyeket, mint a „Glad Rag Doll” harisnyatartós fotója.

Az októberi turnét betegség miatt elhalasztó Diana és sztárprodukciója hamarosan megkezdik a koncertezést az új album anyagával. Végiggörgetve a már meglévő dátumokat, az énekesnőnek az elkövetkezendő kilenc hónapban nem igen lesz ideje ikrei pátyolgatására. A turné helyszíneit elnézve, az a dilemma kerít hatalmába, hogy vajon megél-e ez az intim éneklés és előadás ekkora koncerttermekben. De gondolom, ez a kérdés nem csak engem foglalkoztat, hanem azokat a hangmérnököket is, akik ezen a produkción dolgoznak, és óriási gázsikat kapnak azért, hogy ezt a kérdést megoldják.

Mindenesetre Diana Krall neve immáron egy védjegy, és mostani albumával sem okoz csalódást azoknak, akik mellette tették le voksukat.