Krall, Diana: Glad Rag Doll 2012. október 01., K. J., V. J., Lakatos Ágnes

Diana Krall – Glad Rag Doll (Karosi Júlia) (2012. október 1.)

"Beteszem a virtuális lemezt a virtuális lemezlejátszómba, és máris egy Woody Allen film előtt gördül fel a függöny, napfényes New York-i utcán sétál főhősnőnk valahol Brooklyn-ban, és mi is együtt lépdelünk vele a dallam ütemére...

Nem is állok messze a valóságtól, hiszen a lemez nem titkoltan törekszik a teatralitásra. Már a borító kép és a lemezhez készült fotók is arról tanúskodnak, itt egyfajta kosztümös zenei történet fog leperegni előttünk. (A borító kép kapcsán már bosszankodtam egyet a népszerű és közkedvelt közösségi oldal üzenőfalán, hiszen engem leginkább egy whiskey reklám óriásplakátjára emlékeztet, de ha az egész művet szemlélem, megértem a kissé ugyan erőltetett, de szándékoltan hangsúlyos jelmez jelleget.) Az első dal (We Just Couldn't Say Goodbye) valóban egy csodálatos függöny fellebegtető dallam, és előre ugorva az előadásban az utolsó dal (When the Curtain Comes Down) már címével is pontosan kifejezi a szándékot, hogy itt bizony a történet lezárult. A lemez dramaturgiája tehát még jobban megerősíti a zenés történetmesélés, utaztatás szándékát. De mi is a program amit T-Bone Burnett-tel (a lemez pruducerével) karöltve el szeretne juttatni hozzánk a jazz koronázatlan királynője Lady Diana Krall? Nem másra, mint egy kis időutazásra invitál bennünket, ahova nagy-nagy örömmel követjük őt.

A lemezjátszóm ugyan nem kimondottan korhű (számítógép), de a hangzás úgy van megalkotva, hogy ilyen körülmények között is megkapjam azt a hangképet, ami az időutazáshoz nélkülözhetetlen. Diana egy 1890-es Steinway zongorán játszik, a hangszerek között számos autentikusnak mondható darab is feltűnik (banjo, ukulele, mandolin stb.), melyeket ritkán hallunk manapság jazz felvételeken, és a hangzás karcosságát az analóg technika is erősíti, mellyel a lemezfelvételek készültek. A negyedik dalban (I Know Ever'thing's Made for Love) az eldörrenő puskacső effektet már kissé eltúlzottnak találom, de mindenesetre jókat mulatok rajta (a humor is belefér ebbe a színielőadásba, és valljuk be, jót is tesz neki).

A dalokat nézve kicsit elbizonytalanodhatunk, valóban a '20-as, '30-as évekbe navigálnak bennünket. ahogyan a lemezelőzetes sajtóanyagban olvashatjuk? Hiszen a hatodik dal (I'm a Little Mixed Up) egy igazi '60-as évekbeli rockabilly sláger, ahol nem mellesleg a rock'n'roll zongorázás teljesen lenyűgöz. Valamint a 11-es track (Lonely Avenue) is egy 1956-os Ray Charles szerzemény, mely hangszerelésével és hangzásával is kicsit kilóg a többi dal közül. A lista tehát kibővül, nem szorítkozik teljesen erre a bizonyos két évtizedre.

Feltehetjük továbbá a kérdést (már ha ilyet jazz-ben szokás egyáltalán?!), hogy mennyire akar historikus lenni az előadás? A választ már előre megkapjuk szintén a lemezajánlónak készült sajtóanyagban. Nem nosztalgia lemeznek készült, a dalok a 21. századi színezettel kívánják felidézni ezeket a régi, ám mainak tűnő számokat. A vállalkozás nem könnyű és nem kockázatmentes, hiszen ezt igen nehéz ízlésesen kivitelezni, de a lemezt hallgatva mi sem tűnik egyszerűbbnek és magától értetődőbbnek.

Diana Krall profizmusa, kifinomult ízlése, eleganciája sokadszorra nyűgöz le az évek során, és nem mellesleg az vesse rá az első követ, aki utána csinálja mindazt, amit eddig letett az asztalra.

A Live Show biztosan nagy élmény lesz mindannak, aki a magas jegyárak ellenére eljut a koncertre (bár tehetném én is!), de aki nem jut el, ne bánkódjon, hiszen ez a lemez már hallgatás közben is olyan, akár egy film, akár egy zenés színjáték: utaztat és meséket búg a fülünkbe az énekesnő mély, melankolikus hangján, és hozzá csattog ujjai alá a bárzongora... már csak a whiskey hiányzik... (hohó, valóban a whiskey reklám elérte a célját?...)"

Diana Krall: Glad Rag Doll (Vörös Janka) (2012. október 1.)

Őszintén megmondom, nagyon vártam már Diana Krall új lemezét, mivel én gyakorlatilag Diana-n nőttem fel, és ha álmomból felkeltenének is kívülről tudnám az összes dala minden egyes részét.

Diana Krall kanadai Grammy-díjas jazzénekes és zongorista idén 48 éves. Az egyik legtöbb lemezt eladott jazz előadó, akit sajnos sokat támadnak ebben a szakmában, a besorolt műfajhoz képest könnyed, populáris zenei világa miatt. Viszont sikere máig is töretlen és vitathatatlan.

Első lemezét ’93-ban adta ki, eddig 11 stúdióalbuma jelent meg. Új lemeze a „Glad Rag Doll”, mely hangzásvilága egy teljesen új szögből mutatja be Krall eddig ismert zenei világát. Az intimitás, és kicsit álmoskás, de nagyon nyugodt, dögös hangzás és érzet megmaradt, viszont új hangszerelési ötletek, új hangszerek közreműködése és kiforrott, „felnőttes” következetessége dobja fel az egyébként is remek játékot és éneklést. A lemezen több zenei stílus keveredik: a rockabilly, country, pop és a korai jazzkorszakot idéző jegyek olvadnak össze egy szerethető eleggyé.

Dalok tekintetében ősrégi standard-ek és már korábbi lemezein is megjelent, de átdolgozott nóták váltakoznak.

A lemez Diana eddigi felvételeihez hasonló stílusú dallal kezdődik (We Just Couldn’t Say Goodbye), mely még nem utal túlzott újdonságra, viszont keverésileg „réginek” tűnik, nem olyan tisztán és elől szólnak a hangszerek és az énekhang, mint Diana eddigi lemezein. Ez a dal egyébként Harry M. Woods zongorista szerzeménye, amit már például Frank Sinatra is énekelt.

A következő szám (There Ain’t No Sweet Man…) ugyan szintén „szokványosan” kezdődik, de hirtelen több sávról is érkező rockabilly-s torzított gitársoundot és később szólót is hallhatunk. A dob grooveja ugyan triolás lüktetésű, de cineket nem gyakran használ a dobos a játékában, és a swingre is csak Diana éneklése és a bőgő utal.

A lemez címadó dala akusztikus gitár introval indul szabad tempóban, mire Diana énekli ezt a szép balladát. Ez a szám egy ’20-as évekbeli, szintén „Glad Rag Doll” címet viselő bukott film zenéje is egyben. Szépen, lágyan énekli Diana, és számomra külön érdekesség volt az egyébként melankolikus és visszafogott énekléshez képest (hangmagasságokban is) kompenzálandóan szárnyaló gitárkíséret. Szintén erről a számról készült egy Alternate Version is, melyet gitár helyett zongora gyönyörűen kísér, és amitől szívem csücske lett ez a változat. A bár-hangulatot idéző lemezborító itt teljesedik ki, s bár Diana nagyon csinos (48 éves!), de öltözete a jazzénekesekhez képest kissé hiányos (aminek valószínűleg a számtalan férfirajongó még inkább rajonghat).

Egy régi nagy kedvencem (Garden in the Rain) is megjelenik a lemezen újabb változatban, sokkal érettebben, sokkal mélyebben, mint még a „Love Scenes” albumon. Csak zongora kíséri az iszonyúan koncentrált, letisztult és finom témát. A dal egy új bevezetéssel is kiegészült 1997 óta. Aki ezt a számot meghallgatja, átélheti azt a hangulatot, amitől én Diana-t nagyon szeretem és tisztelem. Nagyon egyszerűen, sallangmentesen, de elképesztően dögösen énekel és zongorázik, úgy érzem, nincs allűr, szimplán csak szereti, amit csinál.

Ugyan új lemeze nem kifejezetten jazzes, és eltér az eddigiektől, de bátran ajánlom mindenkinek, aki érdemesnek tartja magát arra, hogy meghallgassa a sokat és (szerintem) jogtalanul szidott jazzénekes-zongoristát, az egyik példaképemet, Diana Krall-t, aki november 13-án hazánkba is ellátogat, ismét!

Diana Krall: Glad Rag Doll (Lakatos Ágnes) (2012. október 2.)

Igen, én szeretem Diana Krallt, mint zongoristát és énekest is, és főleg, mint jazz énekest, mert hihetetlen gazdag a ritmikája, egyéni a frazírozása, szép levegős a sound-ja, és amit csinál az olyan természetes, könnyed, és még sorolhatnám a pozitív jelzőket.  Ezért voltam olyan kíváncsi arra, hogy vajon milyen az új stúdió albuma, és örömmel mondtam igent a kritikára való felkérésre. A lemez meghallgatása után - ha őszinte akarok lenni magamhoz, és az olvasókhoz - erős hiányérzettel, és némi csalódottsággal ültem le megírni véleményemet.

A már boltokban is kapható „Glad Rag Roll” című lemez a 20-as és 30-as évek Amerikájának nem igazán jazz-es, inkább bárokban játszott slágerek zenei világát igyekszik felidézni. Aki a lemezt a kezébe veszi, a borítót látva körülbelül tudhatja, hogy mire számíthat a zenei anyagot illetően. Itt a külcsín és a belbecs teljes mértékben egyensúlyban van, sajnos számomra a régi dalok feldolgozása ugyanúgy nem hagyott mély nyomot, mint a borító igénytelensége.

Mivel a dalok nem jazz-esek, így a Diana Krall-i szabad éneklés - amit annyira szeretünk! - nem tud úgy érvényesülni, hacsak nem az egyébként nagyon szép balladákban. Ezeknél a daloknál -a címadó „Glad Rag Roll”, a „Prairie Lullaby”, a „Let It Rain”- nagyon meggyőző, visszafogott, levegős és érzelmes az éneklése. Ez a visszafogottság, a kiváló akusztikus gitárkíséret mellett nagyon jól tud érvényesülni, a feszültséget sokszor azzal is fokozza, hogy még akkor sem viszi fel a dinamikát, amikor azt a dallamív, vagy a szerkezet megkívánná. A tempósabb daloknál, mivel az alaplüktetés többnyire nem swinges, így a szabadabb ritmizációnak nagyon nincs helye, marad a Krall-i szinte már " flegmának " mondható éneklés , amely ezekben a kivasaltabb lüktetésű számokban nem olyan átütő („I'm a Little Mixed Up”, „Lonely Avenue”). A dinamikát ezekben a számokban is visszafogja, amivel sokszor igen nagy zenei feszültséget hoz létre, de bizonyos idő után ezt a zenei hatást inkább a monotónia érzése váltja fel. A gyakran nagyon is "lazára" vett éneklés - ami a jazz-ben sokszor igen hatásos, a hangok alulról indítása, stb. - sajnos néha az intonáció rovására megy, ami leginkább a „Wide River to Cross” című számban már-már zavaró, szinte végig alacsony, ez eddig nekem nem tűnt fel Diana Krall-nál.

Az egész lemezzel kapcsolatban az az érzésem, hogy kicsit a gombhoz vették a kabátot. Előbb lett kitalálva, hogy mi legyen a zenei mag, ami köré látványos Live Show-t lehet építeni díszletekkel, kivetítővel, esetleg táncosokkal. A dalok, a hangzás, a lemez egész zeneisége semmi újat nem mond számomra, de talán a lemez készítőinek sem volt ilyen irányú törekvése. Ha az volt a cél, hogy egy zenetörténeti visszatekintés legyen, akkor talán az megvalósult. Kiváló muzsikusok játszanak a lemezen, és a hangszerelés is korrekt, de nem újszerű. Az egész munka nagyon profi, és abban biztos vagyok, hogy az amerikai közönségnek eme dalok előadása sokkal többet jelent, mint nekünk.

Itt kell megemlítenem Joni Mitchellt, aki a „Both Sides Now”, és a „Travelouge” című lemezein úgyszintén visszanyúlt a régi dalokhoz, de új köntösbe öltöztetve -Vincent Mendoza hangszerelésével- valami teljesen mást hozott létre.

Én még mindig szeretem Diana Krall-t, nemrég hallgattam meg többször is előadásában az „I Fall in Love Too Easily” című standard-et, ami kötelező nálunk a konziban, és úgy énekli, ahogy azt egy vérbeli jazzénekesnek kell. De ezt az új lemezét nem biztos, hogy olyan sokszor meg fogom hallgatni.