Köhn, Jeanette: New Eyes on Baroque 2013. december 27., Günsberger Ákos
Jeanette Köhn & Swedish Radio Choir – New Eyes on Baroque (ACT – Hangvető)
A közreműködő muzsikusok:
Jeanette Köhn / soprano
Swedish Radio Choir conducted by Gustaf Sjökvist
Nils Landgren / trombone
Johan Norberg / guitar
Jonas Knutsson / baritone & soprano sax
Eva Kruse / acoustic bas
Nem értem
Mi a legfőbb problémám a crossoverrel? Önmagában még semmi, hiszen ez is csak egy stílusmeghatározás a sok közül, egy szó, amit ráragasztanak bizonyos zenékre, viszont a legtöbb zenész aki ezt a műfajt képviseli amolyan két szék közt a pad alá típus, ebben még nem jó, abban már nem, és hát ilyenkor mit tenni, vegyítsük ezt a kettőt egymással, netán vegyünk magunk mellé hasonszőrű zenészeket és csináljunk zenekart, lehetőleg a “fusion” vagy az “experimental” jelzőt rakjuk a nevünkbe és mehet! Jelen lemeznél az első kitétel abszolút helyénvaló ám a névválasztásban már nem voltak ennyire “kreatívak”. De nézzük a lemezt!
Hogy kerül a cipő az asztalra?
Ha összeeresztünk egy profi kórust, egy szoprán énekesnőt, egy gitárost, egy trombitást, egy szaxofonost és egy bőgőst, akkor már sejthetjük, hogy itt valami készül, vagy legalábbis meglepődünk a szokatlan hangszerösszeállításon. És ha meg is látjuk rajta a “New Eyes on Baroque” címet akkor néhány ínyencnek még a szájában is összefuthat a nyál. Ám hallgatáskor kiderül, hogy a “new eye” valójában egy hibás üvegszem, az összefutott nyál meg csak a savanyú ízek miatt keletkezett.
Ízléstelen. Hamis. Összevissza. Nagyjából ezek a szavak jutottak eszembe a lemez hallgatása során. Kicsit olyan érzésem volt, hogy épp egy francia krémest eszem, aminek a teteje szalonnából van, a lekvár mondjuk barack, a krém meg félig kocsonya, félig meg vaníliás hab. Elég bizarr, megfekszi az ember gyomrát. Hogy hogyan jön össze a stílustalan, valószínűleg romantikus dalokhoz szokott énekesnő, a profi, de kicsit sótlan kórus, a vidéki templomos jézuspop gitáros, a “világzenei” szaxofonos és a lagymatag balladisztikus trombitás és a teljesen háttérbekevert és onnan csak egy halovány villantás erejéig feltűnő bőgős és mindezt úgy, hogy Bachot vagy Handelt vagy Purcellt játszanak az egyszerűen nem fér a fejembe. Aki nem veszi a fáradtságot, hogy meghallgassa a lemezt annak csak egy példa: Bach Wachet auf című korálelőjátékában egy vidéki fúvószenekar hangján szóló baritonszaxofon triolás lüktetésben és egy frissiben elkészült Brian Adams lemez gitártémáját idéző gitárhang szigorúan nyolcadosan, felette egy még egészen stílusos klasszikus énekszólam, majd minderre bejön az eredeti 4 szólamú korálfeldolgozás. Akár külön-külön még jó is lehetne, de egyben tényleg olyan, mint a fent említett “sütemény”. Amit felépít azt rögtön lebontja, de legtöbbször semmit sem épít fel. Stílustalan improvizációk, stílustalan és műveletlen gitározás. Hogy fér össze a balladisztikus jazzes trombitálás a Bach korálokkal? Nagyon fontos kiemelnem, hogy semmi esetre sem nézem alábbvalónak a jazzt a komolyzenénél (az itteni kritikáimból ez azt hiszem kiderült), hanem a kettő összeférhetetlenségéről van szó, hogy valóban: hogy kerül a cipő az asztalra? Ami még értékelhető a lemezen az a kórus és a szólista énekesnő, de persze ez függhet a közegtől is.
Egyszóval nem értem a lemezt. Nem értem, hogy füllel, stílusérzékkel megáldott, professzionális (tételezzük fel) zenészek, hogy engedhetnek ki a kezükből egy ilyen albumot.
És még egy appendix: semmi esetre sem szeretnék pálcát törni a crossover irányzat felett. Egyik kedvenceim Jan Garbarek és a Hilliard Ensemble két lemeze (Officium, Mnemosyne) pedig mindkét album “klasszikus” és “jazz” találkozása (azért írom idézőjelbe, mert leginkább XII. vagy XIII. századi szerzők darabjai szólalnak meg, például Perotinus vagy Moráles, előbbi az egyik legkorábbi polifonikus szerző, Garbarek pedig szintén nem egy tradicionális jazz-zenész), de fontos, hogy ezeket a lemezeket profi és fantasztikus fülű emberek készítették, akik nem attól jöttek lázba, hogy jajdejó, a Bach-i D-dúrban is jól szól a fisz, nosza, alteráljunk egy jót!, hanem konkrét mondanivalóval rendelkeznek és határozott elképzeléseik vannak azzal kapcsolatban, hogy mit szeretnének hallani. Ezen a lemezen semmi ilyet nem éreztem, sok a hiba (ordenáré zengető a gitáron, a húrnyisszanás olyat csattan, mintha megrepedne a stúdió teteje, az énekesnőnek nem egyszer rossz a kiejtése, érthetetlenek a szavak), de ezek a hibák is eltörpülnének, ha szerethető lenne a lemez. Nekem nem sikerült megszeretnem.
