JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2024. december 27.
Emmet Cohen Karácsonyra2024. december 23.

Lemezpolc kritika:
Kirk, Rahsaan Roland - Spirits Up Above

Kirk, Rahsaan Roland: Spirits Up Above 2012. október 09., Meleg Tamás

rahsaan-roland-kirk-spirits-up-above.jpg

Rahsaan Roland Kirk - Spirits Up Above - The Rahsaan Roland Kirk Anthology - The Atlantic Years (1965-1976)

Hol is kezdjem el. Nem tűnik egyszerű vállalkozásnak egy muzsikus pályaművének felét belezsúfolni egy duplalemezbe, különösen, ha olyan gazdag és izgalmas zenei anyagról van szó, mint ebben az esetben. Roland Kirk ugyanis 1956-ban adta ki első lemezét a King Records-nál, és az ezután következő, tragikus haláláig tartó bő két évtized mintegy felét töltötte az Atlantic-nél. Ennek a tizenyegy éves szakasznak az esszenciáját próbálta a kiadót azóta megörökölő Warner összegyűjteni, ráadásul nem is sikerült rosszul. Valahogy mindig igyekeztem távol tartani magam az ilyen „best of” lemezektől, de mivel egy nálunk talán kevésbé ismert jazzmuzsikusról van szó, kiváló alkalomnak ígérkezett, hogy kicsit belepillantsak ennek az Amerikában azért igen nagy kultusszal rendelkező szaxofonosnak a világába.

Roland Kirk 1936-ban született, és mindössze 41 évet élt. Saját zenekarain kívül dolgozott többek között Roy Haynes-szel, Charles Mingus-szal és Quincy Jones-szal is. Ha megnézzük az aktív korszakát (1956-1977), és különösen az Atlantic-es időszakot, azt láthatjuk, hogy a jazztörténet egy olyan szakaszában alkotott, ami abszolút átmenetinek nevezhető. Miközben sokan még ekkor is hard bop-ot játszottak, a világot már sokkolta Coltrane őszinte stílusa, de közben a fúziós jazz lehetősége is ott volt már a levegőben (Davis „Bitches Brew”-ja 1970-ben készült, mindössze hat évvel Coltrane „Love Supreme”-je után, ez mindenképp elgondolkodtató…). És akkor még nem beszéltünk a társadalmi környezetről: a feketék polgárjogokért folytatott küzdelme hatalmas hatással volt a művészetükre is. Próbáltak olyan eszközöket keresni, amelyek egyrészt az afrikai gyökerekhez köthetőek, másrészt nem tudják utánozni a fehérek. Persze ez nem volt új dolog, az újdonság inkább abban rejlett, hogy mennyivel tudatosabban alkalmazták ezeket az eszközöket, mint akár húsz-harminc évvel korábban.

Tudatosabban, de mégis a spontaneitásra építve. Kirk esetében ez olyannyira igaz, hogy ő maga a koncerteken is aktívan „politizált”, gyakran hosszú beszédekkel kötötte össze a számokat. Azt hiszem, nem vizsgálhatjuk úgy a zenéjét, hogy ne legyünk tisztában ezzel.

De beszéljünk most a stílusáról, ami az ő esetében szorosan összefügg a játéktechnikával. Tudniillik Rahsaan Roland Kirk egyszerre több fúvóshangszeren is képes volt játszani. A tenorszaxofonon kívül (vagy akár azzal egyszerre) gyakran használta a „stritch” elnevezésű speciális egyenes altót, és egy átépített szoprán-t, a „manzello”-t. Emellett pedig a klarinétok és fuvolák teljes arzenálját vonultatta fel (ha itt megengedhetek némi szubjektív véleményt elhinteni, megjegyezném, hogy a fuvolahangszíne külön lenyűgözött). A kompozíciókra és az improvizációkra pontosan ugyanaz az átmenetiség jellemző, amit már korábban írtam. Az egyik számban félreérthetetlenül Coltrane stílusával találkozunk (a kiejthetetlen és leírhatatlan Lovellevelliloqui) amit aztán egy igazi, 60-as/70-es évek-re jellemző soul-os/rythm and blues-os/gospel-es nóta követ (Making Love After Hours). Találkozhatunk izgalamas, nagy apparátusra írt arrange-okkal is (Lady’s Blues), de sokszor az archaikus jazz egyszerű formái is visszaköszönnek, mint a munkadal (Volunteered Slavery), vagy a blues (The Black and Crazy Blues), mindig valahogy Roland Kirk módra megspékelve. Vannak persze más jellegű felvételek is, melyek a free irányába tesznek kitérőt (ilyen például az „Infleated Tear”, ami talán az egész duplalemez legkülönlegesebb darabja). Néhány (elsősorban rhythm and blues-os számot) Al Hibbler és Cissy Houston éneklése, vagy akár kórus alkalmazása dob fel (bár teljesen más apparátus, de nekem gyakran mégis „Mingus Ah Um” című ’59-es lemeze jut eszembe, hangulata miatt talán).

Összegezve: igen nagy utazásra invitál minket a Warner ezzel a duplakiadással. És bár tökéletesen kiszolgálja azt a célt, hogy bemutassa Rahsaan Roland Kirk hihetetlen sokoldalúságát, én még mindig nem tudtam eldönteni, képes vagyok-e befogadni ennyiféle hangulatot másfél óra alatt. Külön-külön minden darab kiváló és színes, de a Coltrane-medley, vagy a „Seasons” című, elég mély kompozíció után furcsán hatnak az olyan slágerek, mint az „Ain’t No Sunshine” vagy a „Do Nothin’ Till You Hear from Me”. Ez a kaotikus lemezszerkesztés azonban nagyjából az egyetlen negatívum, amit elmondhatok, hiszen még a legmegszokottabb zenei formákból sem konvencionális megoldások köszönnek vissza. Bebop rajongók nem biztos, hogy szeretni fogják ezt a lemezt, aki azonban kicsit különlegesebb zenei csemegét keres, vagy szimplán csak jobban bele akar látni a 60-as 70-es évek jazztörténetébe, és eddig nem ismerte Rahsaan Roland Kirk különleges világát, annak mindenképp csak ajánlani tudom.


Vissza a lemezhez