Kent,Stacey: Raconte-moi... 2011. szeptember 30., Kertész Erika
Nagy divat lett (vagy mindig is az volt?) mostanában franciául jazzt énekelni. Talán nem is divat ez... talán csak a francia nyelv ellenállhatatlanul sármos, titokzatos, ártatlan és ugyanakkor érzéki hangzása teszi, hogy ilyen gyakran válik énekesnők csodálatos kifejezési eszközévé, játékszerévé. Kétségtelen, hogy jobban simogatja a füleket, és a lelket, mint például a kemény hangzású német nyelv, jobban illik a jazz világához, mint a vehemens, hadaró olasz.
Az amerikai Stacey Kent viszont nem ezalapján választott, amikor eldöntötte, hogy következő, immáron nyolcadik lemeze kizárólag francia nyelvű dalokat tartalmaz majd. Talán gyermekkori álma vált valóra, hiszen már akkor folyékonyan beszélte a nyelvet, amikor a vele egykorú kislányok maximum a francia drazséról hallottak. Orosz származású nagyapja tanította, és ő ismertette meg kisunokájával Serge Gainsbourg zenéjét. A francia zeneszerző, költő nagy hatással volt Stacey zenei világára, legutóbbi, Grammy-díjra jelölt lemezén (Breakfast on the Morning Tram, 2007) két Gainsbourg számot is feldolgozott. Ezután már egyenes út vezetett a “Raconte-moi...” című albumhoz, melyen nagyrészt francia zeneszerzők, dalírók művei hangzanak el, egy-egy amerikai standard-del kiegészülve. A nemzetközi sokszínűséget tarkítja az album nyitószáma, mely Antonio Carlos Jobim egyik jól ismert bossa nova-ja, az “Aguas de Marco” francia változata (Les eaux de mars). Külön Stacey számára íródott dalokat is találhatunk a lemezen, melyek olyan fiatal tehetségek tollából származnak, mint az általunk talán kevéssé ismert Benjamin Biolay, Keren Ann Zeidel, vagy Claire Denamur. Stacey angol férje, producere és egyben zenekarának szaxofonosa, Jim Tomlinson is részt vett a szerzői munkában egy dal erejéig, Camille d'Avril-lal együtt írták meg a “Sait-on jamais?” című gyönyörű balladát.
Ami Stacey albumát, számait, francia nyelvű éneklését megkülönbözteti a többi hasonló kezdeményezéstől, az az, hogy a fiatal (42 éves!), mosolygós colorado-i lánynak valóban van egy francia énje. Tizenhét évet élt Párizsban, egész életét átjárta a kalapban, karcsún a Champs Elysees-n sétálós életérzés. Ő tényleg tudja, miről énekel. Talán ezt érezte meg a francia kulturális miniszter is, akitől kitüntetést is kapott munkájáért.
Stacey előadásmódja igéző, mézédes ártatlansággal énekel, kristálytiszta, csilingelő hangján, a romantikus francia szavak hangzása pedig még pajkosabbá, gyengédebbé varázsolja kislányos stílusát. Semmi manír, semmi mesterkéltség, még a frazírjai is tökéletesen természetesek. Ha belehallgatunk régebbi lemezeibe, azt érezhetjük, hogy második anyanyelve szinte méginkább sajátja, mint az angol, csak úgy lubickol benne. Precízen, elegánsan formálja a szavakat, olyan tisztasággal, és bensőségességgel, hogy a hallgató szinte akkor is azt érzi, hogy tudja, miről énekel Stacey, ha éppen nem beszél franciául.
A zenekar támogató játéka védelmezőn öleli körül őt. A zenészek nagyszerűek (John Parricelli - gitár, Graham Harvey – zongora, Jeremy Brown – bőgő, Matt Skelton – dob, Jim Tomlinson – szaxofonok, klarinét), és egy-egy rövidebb szóló alkalmával alkalmuk nyílik megmutatni, hogy nem csak kísérni tudnak megbízhatóan, hanem szólistaként is remekül megállják a helyüket.
Kész szerencse, hogy a nyelvekre rendkívül fogékony Stacey (mert hogy nem csak franciául beszél tökéletesen, de olaszul, németül és portugálul is) még idejében szakmát váltott, és annak idején az összehasonlító irodalom helyett a zenét választotta. Így elkészíthette a 2010-es év világviszonylatban is második legsikeresebb francia nyelvű albumát.
És nincs messze a folytatás. Madame Kent (Tomlinson!) hamarosan élő koncertlemezt ad ki, mely egy 2011 májusi, párizsi koncertet elevenít fel.
Koncertnaptárja igencsak zsúfolt, de szerencsére ránk is szán egy várhatóan bensőséges, érzelmekkel teli estét, hiszen november 25-én a Budapest Jazz Clubba látogat.
