Kent,Stacey: Dreamer in Concert 2011. november 01., Kertész Erika
Nyolc stúdióalbum után koncertlemezzel jelentkezik Stacey Kent. 2011 májusában a párizsi La Cigale hangulatos kis színháztermecskéjébe a világ minden tájáról érkeztek rajongók, hogy részt vehessenek a francia szívű (Londonban élő) amerikai énekesnő első koncertlemezének felvételén.
A 2010-es “Raconte-moi” című kiadvány megjelenése óta tagadhatatlanul imádja őt a francia közönség, nem véletlenül. A magával ragadó nyelvet könnyedén, mégis maximális alázattal használja művészetének kifejezésére.
A májusi koncert sem múlhatott el francia dalok nélkül. A közönség kitörő lelkesedéssel fogadta a “Ces Petits Riens”, vagy a “Jardin D'hiver” ismerős dallamait. Emellett Stacey olyan ismert jazz standard-ek repertoárba választásával ment a biztosra, mint a “The Best Is Yet to Come”, a “They Can't Take That Away from Me”, vagy az “It Might as Well Be Spring”. De meglepetéssel is szolgált lelkes rajongóinak, több olyan szám is elhangzott, ami eddig még nem jelent meg egy lemezén sem, köztük két Antonio Carlos Jobim klasszikus (a “Waters of March” és a “Dreamer”) illetve két új szerzemény is, melyek férje, Jim Tomlinson tollából származnak. Az “O Camboio” lehetőséget adott a kivételes nyelvérzékkel rendelkező Stacey-nek, hogy portugálul is énekelhessen a koncerten.
A zenekar szinte ugyanazokból a tagokból áll, akik az előző lemezen is közreműködtek. Férje nemcsak zeneszerzőként vette ki a részét a munkából, hanem tenor- és szopránszaxofonozása is színesíti a felvételeket, és ha ez még nem lenne elég, ő a lemez producere is.
Mellette olyan kiválóságok kísérik Stacey-t, mint a zongorista Graham Harvey, a bőgős Jeremy Brown és Matt Skelton játszik ütőhangszereken és dobon. Az egyedüli különbség, ami a legénységet illeti, hogy John Parricelli –sajnos- eltűnt a zenekarból. Helyette maga Stacey gitározik néhány szám erejéig. Én azért lehet, hogy inkább szóltam volna John-nak... :)
Az énekesnő eddigi lemezein megszokott kristálytiszta intonációja élőben is ugyanolyan meggyőző, könnyed, játékos éneklése változatlanul elvarázsol. Az egyedüli dolog, amit az eddigi lemezeken nem hallottam, az a számomra kicsit zavarbaejtő és zavaró “kecskevibrátó”, ami több dalban is fellelhető, főleg a kitartott hangoknál. Ettől függetlenül a világ hálás lehet Stacey-nek, hogy az összehasonlító irodalom helyett anno a színpadot válaszotta, s hogy ez így van jól, azt november 25-én a Budapest Jazz Club színpadán is bebizonyítja.
