Joyner, Jackiem: Church Boy 2012. november 16., Albert Zoltán
Ezúttal ismét a gospelé a főszerep, azonban kicsit másképpen.
Egy újabb fiatal "titán" nevét társíthatjuk ezentúl a műfajhoz, legújabb lemeze kapcsán. Jackiem Joyner eddig vérbeli urban jazz játékosként aposztrofálódott a szaksajtóban, de most előtörtek a gyökerek és egészen érdekes megközelítésekből szólalnak meg a templomi jellegű dalok.
Bevallom őszintén, eléggé megijesztett a kezdés, a "You Are Good" és a "City on Our Knees" kimondottan gépies, a direkt hangszerelések kissé negatív módon találkoznak az emberi füllel. Ezt a hatást feloldva bukkan fel a gospel szaxofonozás koronázatlan királya, Kirk Whalum egy duett erejéig (I Smile), aki jó értelemben zökkenti ki a lemez menetét, és azt hiszem ennél a dalnál kezdem megszokni, egyben megérteni ezt a hangzást. Ez egyféle "egy lépéssel előrébb járunk" dolognak tűnik, ami érdekes combo a konvencionálisabb témaválasztással, de mindenesetre izgalmas vállalkozás.
A "Hosanna" egy Kirk Franklin szerzemény, mely eklektikussága megfogott, főleg, hogy a dal 2/3-ada után is képes volt megújulni, élőben szívesen meghallgatnám.
A folytatásban egy balladát hallunk (Still I Rise), amiben kicsit feszes az altszaxofon játék, tenorral máshogyan - talán hitelesebben - szólnak az ilyen jellegű dalok. Egy újabb meglepetés következik: a "Bless the Lord", mintha egy Rippingtones dal lenne, amibe furcsa módon egy torzított gitár hasít bele, de a vokálokkal és Jonathan Butler gitárjátékával mégis működik az egész. A meglepetések sora folytatódik egy Justin Bieber dal feldolgozásával (Pray), ami ékes bizonyítéka, hogy már régóta a popzene hat a jazzre és nem fordítva.
A "Free Fallin'" szerencsére kizökkent ebből az irányból és a "This Is My Song"-gal együtt már a búcsút vezeti fel, a témákban pedig érezhető a korábbi urban jazz hatás, de utóbbi sokkal nyugodtabb és kerekebb az összhatás Joyner korábbi lemezein található lassú dalokhoz képest. Hamár végjáték, akkor belefér egy kis vagánykodás, a "Sunday Jam" egy jól sikerült dal, ez ötvözi számomra a fiatalos lendületet és az R'n'B adta lazaságot, mindezt a legjobb értelemben. Zárásként egy filmszerű ballada a "Jesus Love Me" hallható, Joyner pedig szokatlan módon tenorszaxofonnal játsza a témát, ami így nem lesz a legszebb lezárás.
A gospel, az R'n'B és a smooth jazz műfaj egyvelegével most egy érdekes "koktél" született, ami adhat a kedves hallgatónak némi inspirációt, de tartogat némi meglepetést a kritikus fülének is, azt hiszem most ennyi talán épp elég.
Egy biztos: most nagyon erős és produktív ez a műfaj a tengeren túl, kérdés, csak az, hogy meddig tart ez a hódítás.
