Joe Lovano Us Five: Bird Songs 2011. április 25., Gregorits János
Alig hinném, hogy van kis hazánkban valaki, aki ne ismerné a „Hallod-e Rozika te, gyerünk a moziba be” című gyors polkát. Ilyen lélegzetállító tempóra kreálta Charlie Parker a „Donna Lee”-t, amit sokan tévesen Miles Davis-nek tulajdonítanak, egyébként pedig a "Back Home Again in Indiana" című jó öreg standard akkordjaira épül. Harmoniális struktúrája és a nagy tempó miatt emberemlékezet óta virtuóz magánszámként kínálja magát mindenkinek, aki az ehhez szükséges technikával rendelkezik. (George Shearing verhetetlen ráadásai közé tartozott, de Csik Guszti is méltóan ismételte meg példáját.) Nos, ezt a bravúr-számot Lovano balladaként adja elő, az eredeti tempónál vagy háromszor lassabban. (Metronómmal ugyan nem mértem ki.) Ennél nyilvánvalóbban alig lehetne a hallgató tudtára adni, hogy Lovano másként akarja feldolgozni a parkeri örökséget, mint ahogyan azt előtte tették és szabadulni szeretne minden ráragadt klisétől. A „Donna Lee”-ben ezzel a szabadulással mindenesetre olyan messze ment el, hogy a hallgatók közül vélhetően sokan nem fogják, vagy akarják majd követni. A szaxofonos az albumhoz fűzött kommentárjában ki is jelentette, hogy eleve meg sem próbált úgy játszani, mint Parker, ehelyett zenéjének eredetére és a kompozíciók szerkezetére akart utalni. Vagyis Lovano el akarta választani a komponista Parker-t az interpretáló Parker-től. Ez a törekvése véleményem szerint eléggé erőszakolt és amennyiben iskolát csinálna, az alaposan kilúgozná a parkeri zene szubsztanciáját. Persze azért nem az egész album ilyen radikálisan más felfogású, a nyitó darabként megszólaló „Passport” például a tempóváltásokkal együtt is olyan, mint ahogy azt a klasszikus be-bopban megszoktuk, mondhatnánk, itt megfelel a „klisé”-nek. A „Moose the Mooche“ egy másik klasszikus darab, amelynél Lovano a tempót lelassította, miközben a melódiát szétszedte és újra összerakta. A lassítások véleménye szerint több szabadságot adnak a játékra, mert a gyors tempó úgymond belekényszeríti a zenészt egy bizonyos játékmódba. A „KoKo“-ban is eltér a konvencióktól, mert miközben élveboncolást hajt végre a számon, ez alatt fontos szerep jut a két dobosnak, akiknek együttes bevetése szintén az album egyik specialitása. (A két dobossal kapcsolatban biztos sokan emlékeznek még a Kenny Clarke-Francy Boland Bigband székesfehérvári szereplésére, amikor Magyarországon először lehetett látni ilyent. A két dobos ugyanazt a szólamot ütötte, ezért Kenny Clarke és Kenny Claire egymás tükörképeinek tűntek. Nagy show volt! A Lovano kvintettben Otis Brown III (akár egy III. Richárd) és Francisco Mela különféle szólamokat ütnek, ami néha nagyon jól hangzik, néha nem, ilyenkor eszembe ötlik, hogy sokszor jobb lenne talán egy árva dobos (mondjuk egy Al Foster!) kettő helyett. Esperanza Spalding bőgőzése jó, de messze nem annyira, mint új albumában a „Chamber Music Society”-ben. James Weidman is jó zongorista, de itt semmi különöset nem nyújt, helyén van. Joe Lovano, aki a főszereplő a lemezen, természetesen kiemelkedik. Improvizációi virtuózak és egyéniek, egyáltalán nem Parker-utánzatok, mint ahogy azt már előre be is jelentette. Kétséget kizáróan pályájának zenitjén van, a „Bird Songs” már a huszonkettedik albuma, amit a Blue Note-nak készített. A kiadó vezetője Bruce Lundvall teljesen szabad kezet enged neki. (Teljesítménye eszembe juttatja, hogy milyen hatalmas részük volt és van az olasz eredetű amerikaiaknak a jazzben – egészen Joe Marsala-ig, vagy Adrian Rollini-ig visszamenőleg - amelynek értékelése külön megérne egy misét!) Lovano három nagy szakmai elismerést is kapott az elmúlt évben. Együttese lett a Down Beat Critic Polls első helyezettje a „Best Jazz Group of the Year” kategóriában, emellett megnyerte a JJA „Musician and Tenor Saxophonist of the Year” címét és nem utolsósorban a Down Beat „Jazz Artist of the Year” és „Tenor Saxophonist of the Year” díját. Ha meggondoljuk, ki mindenkit utasított Joe Lovano a tenorosok közül maga mögé, könnyű hátborzongást kapunk: Sonny Rollins-t, Joshua Redman-t, Charles Lloyd-ot, Wayne Shorter-t, ennyi talán elég is lesz. A „Bird Songs” tehát címéből is kitűnően tisztelgés Charlie „Bird” Parker előtt, de ez nem elsősorban a szaxofonosnak, hanem inkább a komponistának szól.
