Jarrett, Keith: La Fenice 2018. október 19., Gáspár Károly

Jarrett, Keith: La Fenice (ECM, 2018)

„Mennyország Velencében”

Nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy Maloschik Róbert főszerkesztő úr immáron ötödik éve mindig rám gondol „recenzió-ügyileg”, ha Keith Jarrett jelentkezik új albummal! Nyilván nem véletlenül alakult így, hiszen tudja, hogy a Mester a legnagyobb kedvencem, idolom, hősöm.

Nos, ezúttal sem történt másként, hiszen néhány nappal ezelőtt kezembe nyomta a zseniális, magyar felmenőkkel is rendelkező amerikai zongorista friss korongját, a „La Fenice”-t!

Nincsenek pontos információim, hogy miért, de az tény: koncertjei mindegyikét lemondta az utóbbi időben a pianista. Félek, hogy betegség állhat a háttérben... Bármi is az ok, csak bízni tudok benne, hogy még sokáig velünk marad, és hallhatjuk fantasztikus játékát!

Talán pont a fent említettek miatt, újra egy régebbi felvételét vette elő kincseskamrájából az ECM tulaja, Manfred Eicher. Nem először fordul ez elő, hiszen - ha jól tudom - évtizedek óta minden szóló és trió koncertjét rögzíti a német kiadó nagyon profi(!) csapata. Most pedig elő lehet bányászni ezeket az eddig rejtve maradt gyémántokat!

Szóval, egy 2006-os, a velencei Gran Teatro La Fenice-ben adott szóló zongora estjét adta közre az ECM.

Dupla CD-ről van szó; az elsőn 5 tétel hangzik el; Jarrett szokásához híven, színtiszta improvizációt hallhatunk. A második „disc”-en 7 darabot ismerhetünk meg; három megint csak „impro”, de helyet kapott Arthur Gilbert és A.S. Sullivan munkája, a „The Sun Whose Rays”, egy tradicionális dal, a „My Wild Irish Rose”, és az egyik legismertebb jazz standard, a „Stella by Starlight”. Sőt, utolsó „track”-ként Jarrett darabja, a „Blossom” is felcsendül.

Az egyes számmal ellátott korong alapvetően a disszonancia jegyében zajlik. Kivétel ez alól a „Part IV”, melyből gyönyörű melódia szövevény kerekedik ki. Aztán feltűnnek a megszokott repetálós és blues-os részek is, ezek sem annyira modernek vagy szokatlanok a fül számára. Mégis az maradt bennem, hogy ez bizony „nehézsúlyú projekt”, ami egyesíti magában a modern klasszikus muzsika és a free jazz színe-javát, természetesen géniuszi módon, szinten!

A szünetben lehet, hogy kicsit romantikázott Jarrett a feleségével - egy gyors gondolázás, csók a Sóhajok hídja alatt, meg ilyenek... -, mindenesetre sokkal romantikusabb hangulatban tért vissza a színpadra. Bizonyítja ezt, hogy a „Part VIII” kivételével - ami gyakorlatilag egy blues - mindegyik darab a legjobb értelemben véve szentimentális, filozofikus és egészen egyszerűen szépséges!

Nem kivétel ezalól a „Stella by Starlight” sem,  hiszen a középtempójú swingben nem „csak” a „dögösség” és az elképesztő, bőgőt helyettesítő balkéz által produkált „walking bass” jelenik meg, hanem - mint mindig - a hatalmas szív-lélek is!

Keith Jarrett Isten vagy a Sors - kinek, hogy tetszik - ajándéka nekünk! Egy személyben kapott olyan tudást, ezzel egyfajta hatalmat, mely által megédesíti mindenki életét, aki hallgatja Őt! A jazztörténet egyik ikonja, akinek minden hangja felszáll az Univerzumba, hogy simogató napfényként térjenek azok vissza hozzánk!

Ne hagyják ki Önök sem; váljanak Jarrett Mester követőivé, ezúttal a „La Fenice” által!

Keith Jarrett: La Fenice (ECM 2018)

Disc 1

1. Part I
2. Part II
3. Part III
4. Part IV
5. Part V

Disc 2

1. Part VI
2. The Sun Whose Rays
3. Part VII
4. Part VIII
5. My Wild Irish Rose
6. Stella by Starlight
7. Blossom

Keith Jarrett – zongora