James, Boney: Contact 2011. augusztus 15., Albert Zoltán
„Contact”. Ha maradunk a szimbólumoknál, akkor bátran kijelenthetjük, hogy a kontaktus egy igen fontos dolog az alkotó és a kedves hallgató között. Viszont jelen esetben mintha a jelzés erőssége gyenge lenne vagy a zenei nyelvezet nem túl megnyerő, ezt nem tudom eldönteni, lényeg, hogy Boney James legújabb lemeze - finoman szólva - nem hozott lázba. (Az amerikaiakat viszont olyannyira, hogy idén áprilisi megjelenése után a CD öt héten át: 2011. április 16-tól május 21-ig vezette a legrangosabb - egyben legidősebb – alapítva 1890-ben (!), amerikai zenei szaklap, a Billboard „Jazzlistáját”. Ami nem kamu lista, mert a bolti eladások összegzéséből hozzák létre! Milyen kár, hogy nálunk ilyen nem létezik... – a szerk.)
Pedig jól indul az első dal, de a kezdeti lendület alábbhagy a téma prezentálásánál, nyilvánvalóan Boney James védjegye a puha
szaxofonjáték, ami számomra inkább zavaró, mintsem megnyerő. Ahogyan forog tovább a lemez, azon töprengek, hogy mennyire direkt az a zenei "terep", amin Boney James lépked, ugyanis a dalok és az előadás módja nélkülözi az igazi karaktert és ízt, amitől a hallgató – véleményem szerint - elégedett lesz.
Ezért jelen esetben eltekintek a részletes elemzéstől, hiszen mindegyik dal nagyon egyforma és csak az énekek hoznak némi
változatosságot az amúgy eléggé sablonos megközelítésű szerzeményeknek. Pedig van pár ígéretesnek tűnő dal, amiket szívesen
meghallgatnék egy "dögösebb" szaxofonjátékkal - például, ahogyan Eric Darius csinálja -, de Boney James csak kitölti a sorvégeket, komoly mondanivalót nem érzek.
Azonban, kissé globálisan hallgatva a lemezt, érzek valami mást is, amellett, hogy ezúttal nem nyűgözött le a művész: könnyedén tapasztalható, hogy a „smooth jazz”-ben is van valamifajta válság, gondoljunk csak arra, hogy az alapvetően közkedvelt, rádiós
műfajból, az elmúlt években inkább "megtűrt" kategória lett. A műfaj hazájában, az Egyesült Államokban, sorra vették le a smooth jazz műsorokat az elmúlt években a rádiók.
Ezután jöttek a különböző kreatív ötletek, az all-star csapatok és lemezek, valamint a nagy, élő koncert show-k, hiszen a jelek azt
mutatják a mai napig, hogy az emberek mégis szeretik ezt a fajta zenét.
Azonban úgy tűnik, az R'n'B térhódításával bizonyos bástyák ledőlnek, mások átalakulnak. Ebben a kontextusban kérdés, hogy az alapvetően instrumentális - smooth jazz - műfajt megmentik-e az énekes dalok, illetve az R'n'B "beépítése"?
A kérdés természetesen költői.
Boney James-re visszatérve, remélem, hamarosan találkozhatunk vele, csak egy más szintű zenei "kapcsolásban".
