J, Jessy (Jessica Spnella): Hot Sauce 2011. augusztus 24., Albert Zoltán
Vagányság. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott, amikor kibontottam Jessy J legújabb CD-jét. És hogy miért? Adott egy csinos hölgy, aki még szaxofonozni is tud, ugyanakkor persze kérdés, hogy egy nőnek mennyire illik vagánynak lennie.
De kezdjük egy kis bemutatással: az elmúlt évek egyik komoly, fiatal felfedezettje (Jessica Spinella – 1982) zongoristaként kezdte a pályafutását, de a sikerek ellenére maradt mégis a szaxofonnál. Ez jó döntésnek bizonyult, később ugyanis együtt dolgozott Michael Bublé-val, a The Temptations-szel, Michael Bolton-nal, illetve tagja volt Henry Mancini zenekarának, egyszóval az út egyenes volt, és ahogy az lenni szokott, idővel következett a szóló karrier.
A művésznő harmadik lemeze egy némileg sablonos smooth jazz-zel indul (Remember the Night), amit gyorsan feledtet a következő, slágergyanús szerzemény, a "Rio Grande". A lemez címadó dala (Hot Sauce) pedig még "slágeresebb"-nek tűnik, egyértelműen a lemez erősebb dalai közé tartozik, a szaxofon pedig nagyon jól szól. A folytatásban (Rainbow Gold) feltűnik két ikon, Joe Sample (zongora) és Harvey Mason (dob), azonban kár, hogy Jessy énekel is a dalban, ez némileg ront az összhatáson. A "Till You Make Up Your Mind" kissé latinos hangulata egy lassúbb ballada, hiszen tudjuk egy smooth jazz lemezre ilyen is kell. A "Meant to Be" nem mozgat meg, hiszen hiányolom a komolyabb mondanivalót a szólóból, ez a hiányosság egyébként több dalnál is érezhető. A következő dal egy kellemes, bossa-s lüktetésű szerzemény, ahol Jessy szintén énekel, viszont itt sokkal stílusosabban és kellemesebben teszi ezt, ezután maradunk a balladisztikus hangulatnál, előkerül a szopránszaxofon is a "Leave Right Now"-ban.
A lemeznek ezen a pontján történik valami érdekes, ugyanis egy énekes verzióban hallhatjuk a klasszikus jazz standard-et, az "In a Sentimental Mood"-ot, ami véleményem szerint igen jól sikerült, a zárásban (Last Night) pedig Joe Sample-t és Ray Parker Jr.-t (gitár) hallhatjuk vendégszerepelni, a dal témája pedig meglepetésemre kissé "Michael Brecker-es", bizonyára a művésznőre is hatással volt a valaha élt egyik legnagyobb szaxofonos munkássága.
Ha a lemez egészét nézzük, a "szósz" néhol pont jóra sikerült, néhol pedig akadt "nyersebb" falat is az ételben, emiatt remélem, hogy legközelebb egy kicsit kreatívabb és ízesebb CD-t kapunk majd a művésznőtől.
