Incognito: Surreal 2012. április 29., Albert Zoltán + Vörös Janka

Egy kultikus angol acid jazz zenekar legújabb - sorrendben 15-ik - lemezéről lesz ma szó és elfogultságom ellenére (elég meghatározó volt számomra tizenévesen az Incognito) nincs könnyű dolgom. Mondhatnám azt is, hogy szürreális a helyzet.

Napokig ízlelgettem a lemezt, hallgattam a dalokat külön-külön és a lemezt is egyben és rá kellett jönnöm, hogy ez az anyag is kicsit más, mint az eddigiek, de valahol mégis nagyon hasonló. Az utóbbi évek tendenciája érvényesül, a megszokott hangszerelési megoldások mellett, van egy-egy új elem, illetve feldolgozás is.

A "The Less You Know" markáns indítás, a gitár előtérben van, jelezve, hogy ki viszi a prímet, immáron több mint 30 éve a zenekarban (Bluey). A "Goodbye to Yesterday"-nél azt hittem véletlenül átkapcsoltam egy másik lemezre, hiszen egy poposabb világ találkozik egy fiatal énekessel, Mo Brandis-szel, némileg John Legend-es ízt kölcsönözve a dalnak. Itt egyúttal érezhető a fiatalítás is (generációváltással), ugyanis az előző albumon (Transatlantic RPM) Chaka Khan, Mario Biondi, Ursula Rucker és J. Christian Urich vendégszereplése érezhetően egy másik generációnak szólt, mint a mostani szerzemények. Ezzel szemben egy "cover" dal képezi a folyatást (Ain't It Time), ami egy 70-es évekbeli disco klasszikus feldolgozása, a "Capricorn Sun" pedig a 90-es évek Incognito-jára emlékezteti a kedves hallgatót. A "Don't Wanna Know" egy slágergyanús szerzemény (szintén Mo Brandis vendégszereplésével), amiből azonban hiányzik az a bizonyos plusz, ami a slágerré váláshoz szükséges. A "Restless as We Are"-ban Natalie Williams bársonyos hangja, kifinomult soul világgal párosítja a "klasszikus" Incognito életérzést, ami folytatódik egy elszállósabb - minden idők egyik legsikeresebb lemezére, a „Positivity”-re emlékeztető – instumentális szerzeménnyel (Rivers on the Sun). A gondolatmenet lezárásaként visszakerülünk a 2000 utáni időszakra és a "Don't Break Me Down" vidám optimizmusa, majd egy kellemes bossa nova (The Stars from Here) hallható, utóbbi könnyűszerrel egy Corinne Bailey Rae nóta is lehetne. A "To Be with You" lüktető, pulzáló lendületessége, egyúttal sejtelmessége miatt vált személyes kedvencemmé a hallgatás során. Ezen a ponton éreztem azt, hogy így is sok mindent hallottam, de örömmel konstatáltam, hogy még három dal maradt hátra (This Must Be Love, The Way You Love), zárásként pedig egy kimerítő instrumentális jam session (Thoughtful Fantasies).

A lemez egyébként összesen több mint 65 percnyi összidejével igen szokatlan, egyben pozitív színfolt a lemezpiacon.

Örömteli, hogy egy több mint 30 éves csapatnak még mindig van mondanivalója és fiatal vendégművészek bevonásával képes mindig megújulni.

Emiatt még 30 - legalább ennyire "szürreális" - évet kívánok a zenekarnak és minden Incognito rajongónak.

Albert Zoltán

Az Incognito az az egyetlen brit jazz-funk zenekar, amit nem nagyon kell bemutatni olyan sok embernek. Még 1979-ben alakult Londonban, bár azóta több tagcserén ment át (a gitáros-zeneserző főnök mindvégig Bluey maradt!), de aktivitásuk töretlen ettől függetlenül, amiről a rengeteg album és koncert árulkodik.

Új lemezük a „Surreal” nem üt el az eddigiektől, a megszokott húzós, laza vonalat hozza, amit az eddigiektől is megszoktunk. Erőteljes basszugroove-okra épül, sok-sok szőnyeggel, jó fúvós arrange-okkal és a fekete éneklés utánozhatatlanságával stagnál stílusában.

Az első szám, „The Less You Know” címmel gitárgroove-val indul, amire úszik be a fúvós szekció és némi vonósokat idéző billentyű sáv. A gitárgroove-ra egyszer csak beszáll a basszus és unisono kísérik a verzéket, majd szétválnak a refrénre. Gyönyörű, laza, de nagyon technikás éneklést hallhatunk és egyszerűbb vokál szólamokat.

A „Goodbye to Yesterday”-t már Mo Brandis énekli kicsit orrhangon, de engem ez nem zavar, mert úgy frazírozik, hogy sírok néha. Ez a szám nem különösebb egyébként, valószínűleg rádiókba szánták, mert abszolút slágergyanús, már az első hallgatásra tudom (sejtem) a refrént.

Az „Above the Night” intro-jában nekem kicsit a Tower of Power langyibb számaira hasonlít, úgy érzem, hallottam már tőlük, de langyiságától nem emlékszem már pontosan. Viszont idézi nekem Roy Hargove zenekarát is a jó fúvós hangszerelés miatt. De az éneklés itt is világbajnok és a basszusgitározás szintén (, ahogy a lemezen végig).

Az „Ain’t It Time” Quincy Jones-os, ameddig nem jönnek a fúvósok, onnan pedig a téma elejéig kicsit lagzis, de elindul az erőteljes téma és azért valljuk be, túl sok itthoni lagziban nem sűrűn hallható ilyen éneklés. Viszont sajnos ennél a számnál jövök rá, hogy picit unom már a lemezt, pedig nagyon szeretem a funky-t, de vagy most hangulatom nincs hozzá, vagy ízlésem...

És mindezt már előre tudva, a zenekar következő száma egy izgalmas, kicsit lassabb smooth jazz szám, ami megnyugtat, és arra sarkall, hogy folytassam a lemez hallgatását. Ez a „Capricorn Sun”. Itt is írhatnám, hogy mi ez a groove (,basszus)?

A „Restless as We Are” slap-dob alappal indul, amire egyszerűbb vokál épül, és megint kiürülve lép be a téma, amit a vibes nevezetű szintetizátorhangzás próbál díszíteni. Na ez az a hangszín, amin mindegy, hogy milyen bénaságot fogok, ugyanúgy szól minden. Ezzel persze abszolút nem hasonlítom össze magam az Incognito billentyűsével (akárki legyen is… Matt Cooper-nek hívják őt, Janka! – a szerk.), csak halkan megjegyeztem, hátha vicces. Nekem ez a téma például nem tetszik mert kicsit nyávogós, de szerencsére van, aki szereti.

A „River on the Sun” hirtelen olyan jazzes lesz, hogy csak kapkodom a fejem, (itt is) hibátlan az alap, amire érdekes futamokat játszanak a fúvósok (Jamie Anderson – szaxofon, Sid Gould – trombita, Alistair White – harsona, you know). Nem is tudom eldönteni, hogy latinos-e ez a szám, vagy nem. Viszont nincs ének téma, vagyis instrumentális a szám végig, de cserébe pár ütemig ismét teljes pompájában megszólal a szintim harmadik beépített hangszíne.

Megírt, többszólamú fúvósszóló is hallható, ami nekem nagyon tetszik, viszont utána a gitár kicsit furcsán szól hátul az alsóbb lágékban. Én (bár nem tudnám, de) előbbre kevertem volna.

A kedvenc számom a lemezen a kilencedik, „Don’t Break Me Down”, mert ez a szám úgy szól, ahogy kell. Az éneklésről és basszusgitározásról már nem is mondok semmit.

A „Starts from Here” eleje eléggé megijeszt, bossanova voltával eléggé elüt a lemez többi részétől, viszont nem mondom, hogy nem esik jól végre nem smooth jazzt hallgatni. De aztán pár kör után, tökéletes időzítéssel gondoskodnak arról, hogy ne feledjem, hogy gyakorolnom kéne Szabó Gabi kötelező zongoraóráira (vibes).

A „This Must Be Love”-ra pedig véletlenül egyből ráénekeltem a „Just the Two of Us”-t. Viszont ettől függetlenül ez lett az új kedvenc számom. Nagyon nyugis a húzós alap ellenére, ez valószínűleg az ének miatt.

A lemez abszolút egységes végig, kiváló zenészeket vonultat fel és kemény munkát sejtet. Az, hogy nehéz változatosságot vinni a stílusba, az maga, a stílus hibája és nem az Incognito-é. Nem szeretem kevésbé az Incognito-t új lemezét meghallgatva, viszont jobban se. De azért ajánlom!

Vörös Janka