Hodek, Dávid: The First 2011. június 19., Dr. Gregorits János
Ebben az albumban az a különleges, hogy az együttes vezetője, az 1997-es születésű szlovákiai magyar dobos, Hodek Dávid, mindössze 12 éves volt, amikor 2009-ben stúdióba vonultak. Ilyen esetben máris készen állnak a címkék, hogy csodagyerekkel állunk szemben, ilyen még nem volt, stb. Hát volt, nem is kell messzire mennünk, hiszen itt van közöttünk Tommy Vig, azaz Víg Tomi, aki ennél fiatalabban már a Városi Színház színpadán vívott dob-párbajt Chappy-vel. De Hodeknek nincs is szüksége ilyen szenzációhajhász jelzőkre, mert teljesen „felnőtt” kiforrott hangszertudással rendelkezik, ebben hiába is keresnénk bármilyen, az életkorára utaló jegyeket. Hodek mellett még két honfitársa játszik: az altszaxofonos Radovan Tariska és a nagybőgős Tomas Baros, zongorán pedig egyedüli magyarként, Sárik Péter. Akusztikus kvartettel állunk szemben, amelynek stílusa hellyel-közzel a Ron Carter-Joe Henderson-Elvin Jones „line up”-pal felálló, egykori McCoy Tyner Quartet irányába mutat. Ennek műsorából el is játszották az emblematikus „Passion Dance”-t. Egyébként az album hét darabjából négyet Sárik Péter, egyet Radovan Tariska írt, kettő pedig amerikai eredetű. A lemez Radovan Tariska szerzeményével indul, amelynek címe: „Blues Lee”. Ha százalékosan akarnám kifejezni az egyes számok színvonalát, akkor ennek jó, ha negyvenet adnék. Jelentéktelen téma, fantáziátlan improvizációk, kliséken kívül se a fúvósnak, se a zongoristának nem nagyon jutott eszébe semmi. Ezután már folyamatosan emelkedni kezdett a játék hőfoka, a másodikként elhangzó „The Stroppy”, már sokkal karakteresebb volt, bár nem annyira és nem úgy, mint a Sárik Péter Trió „Pieces” című albumában. Ezt meg is lehet érteni, hiszen a szerző itt nem saját együttesével játszott, tehát adaptálni kellett úgy szerzeményét, mind saját zongorajátékát, partnereihez. Ezért Sáriknak olykor vissza kellett térni részéről már megjárt (kitaposott?) ösvényekre is, annak érdekében, hogy a kvartett hangzása egységes legyen. Ilyen problémák legkevésbé a McCoy Tyner darabnál merültek fel, mert ezt magától értetődő természetességgel és az etalonnak megfelelően adták elő. A „Passion Dance” úgy is, mint a legnagyobb karátszámú kompozíció és úgy is, mint a legjobb interpretáció, az album csúcspontja volt. Hodek Dávid ebben a számban nyújtotta legjobbját, úgy kíséretben, mint szólóban, amit az is jellemzett, hogy helyes önmérsékletet tanúsítva, nem szabta túl hosszúra. Egyáltalán, mint ahogy azt már az elején említettem, ez a teenager éveinek elején járó fiú teljesen érett, imponáló dobolást produkált! Az utolsóként elhangzó Sárik-kompozíció („Friendship”) szintén kitűnő előadásban részesült. Mind a négyen úgy játszottak, mintha motorjaik éppen akkor érték volna el az „üzemi hőmérséklet”-et! Tariska, Sárik és Baros folyamatos kórusokat játszottak, Hodek pedig önfeláldozó módon nem szakította meg ezeket saját szólóval, ami helyes választásnak bizonyult. Valahogy olyan érzésem volt, hogy innen kellett volna belekezdeni egy újabb „recording session”-be, valószínűleg sokkal jobb eredmény született volna.
