Hart, Billy: One Is the Other 2014. március 22., Berdisz Tamás

Billy Hart Quartet - One Is the Other (ECM 2014 - Hangvető)

Meglehetős kíváncsisággal csomagoltam ki Billy Hart szinte még meleg CD lemezét.
Billy Hart életem első jazzélményei közé tartozó művész. Le sem merem írni, hány évvel ezelőtt a Magyar Televízió vette a bátorságot és leadott egy műsort, amelyben 6 db igen jelentős jazzgitáros szerepelt. Az őket kísérő ritmusszekció tagjaként a nagyon fiatal John Patitucci mellett egy már akkor is kortalan kinézetű színesbőrű dobost, Billy Hart-ot láthattuk-hallhattuk.
A hatás a mai napig meghatározó, az energia valami hihetetlen erővel áradt ebből az emberből. Tekintete cikázott a színpadon lévő zenészek között, figyelt minden rezdülésre. Patitucci állandó mosolyával, játékosságával szemben hatalmas koncentráció és fegyelem volt látható az arcán.
Ma már, hátam mögött sok-sok koncerttel, ahol együtt zenélhettem ismert, híres, meghatározó jazz zenészekkel, mindig ugyanezt látva tőlük, tudom mennyire fontos ez a koncentráció, az egymásra figyelés, a külső körülmények lezárása, és Csak A Zene Van.
A következő élményem már személyes volt a művésszel. A 2000-es évek elején Budapestre látogatott egy Saxophone Summit elnevezésű formáció, melyben Billy Hart játszott dobokon, sőt, az én hangszeremen! Ekkor találkoztunk személyesen. Emlékszem, meg sem mertem szólalni, mozdulni a színpadon, csak lestem, miben tudok segíteni neki. Zárkózott ember, nem mosolygott, szinte elutasított minden óvatos közeledést, amíg szereltük össze a hangszerét. Alapos voltam, megpróbáltam a kedvében járni és rettentően felkészültem, mit-hol-hogy használ és gyakorlatilag majdnem tökéletesre állítottam össze a hangszerét. Ekkor mosolyodott el először. Talán arra gondolt: "hm... itt, a világ másik felén léteznek emberek, akik ismerik őt, a szokásait, mégsem a világ végére jöttek koncertezni.."
Aztán amikor elkészült a dob, rám nézett és azt kérdezte: "dobos vagy?"
Erre mit mondjon az ember... Talán itthon közéjük tartozom, de a színpadon körülöttünk álló művészek közül bárki jobban dobol-dobolt, mint én... Michael Brecker, David Liebman, Joe Lovano... Igennel válaszoltam, erre megkért, játsszak pár hangot a hangszeren.
Teljes "reset" állapotba kerültem a feladattól, ő ismét elmosolyodott, mondta, hogy tudja, mit érezhetek, de azért csak üssem meg azt a hangszert, mert kíváncsi a hangjára kívülről, akusztikusan.
Aztán a koncertjük végén életem egyik legszebb mondatát dedikálta a nagydobom első bőrére.

Hogy miért bátorkodtam ilyen hosszú intro-t írni a lemez kritikám elé?
Ez a Saxophone Summit koncert volt az a koncert, ami segített megismerni a szabad zenélés fogalmát. Megtanulni azt, hogy létezik egy olyan jazz is, ami ötvözi a hagyományosnak tekinthető standard-szerű játékot, ahol téma, harmóniasorok, szerkezet a meghatározó, egy olyan kreatív együttjátékra alapuló zenével, ahol szinte a "bármi megtörténhet és meg is történik" égisze alatt történik.
Standard-eket vártunk a zenekartól és egy nagy koncentrációt, egymásra figyelést igénylő komoly-humoros-érdekes játékot kaptunk cserébe, ami közel 2 órára teljesen lekötötte a figyelmünket és igényelte szinte a részvételünket a játékban.

A CD lemezt kibontva egy az ECM kiadó minden "külsérelmi nyomát" magán viselő borítót tarthatunk a kezünkben. Szürkés tónusok, picit sötét hangulat, de a borító belsején egy színes fotó, amin a zenekar tagjai láthatók néhány New York-i taxi előterében, hivatott humanizálni az összképet. Bár hozzáteszem, Billy Hart ezen a fotón sem a legbarátságosabb nézését vette elő, de nem tudott immáron elriasztani, hogy meghallgassam a lemezt.

A zenekar tagjai (Mark Turner szaxofon, Ben Street nagybőgő, Ethan Iverson zongora) a mai kortárs jazz harcedzett alakjai, a diszkográfiáik is tanúsítják ezt. Zenei kreatívitásuk, nyitottságuk iránymutató, tükrözi a mai kortárs jazz elvárásait a zenészekkel és talán a hallgatósággal szemben is.
A lemez egy fuga-szerű zongora bevezetéssel indul, összetett, sűrű szólammozgással, visszaidézve be-bop zongoristák szóló játékát, néhol már szinte az atonalitás felé is kitekintve, hol kitisztulva, hol összefonódó szólammozgással. Aztán egyszer csak minden megnyugszik, kitisztul, megszólal a dob, konkrét ritmikai keretek közé terelve a zenét. Szaxofon-zongora kétszólamú játék a téma, szintén kicsit fuga jellegű mozgással. Remek együttjáték, szabadság, egymásból születő energiák, Billy Hart merész, néhol a tempójátékot is elhagyó kísérete jellemzi a dalt.
A második szám szabad, szinte effekt jellegű dob intro-val indul, majd zongora-szaxofon téma ad libitum, de a dob végig jelen van és együtt mozog a zenével, nem ritmushangszerként, hanem szinte dallamot játszó partnerként. A nagybőgő belépése sem viszi el a tempó játék felé a számot, egyenrangú félként építi a zenét, szinte egy folyamatosan fortyogó folyamatot hallunk, ahol kollektív improvizáció alakul ki végül, ami a track végén témává tisztul ki.
A legtöbb szám dob intro-val indul, már-már próbára téve a hallgatóság fantáziáját, vajon mi készül? Soha sem ér minket csalódás, mivel a művészek bizony nagyon egy hullámhosszon mozognak és ezáltal nagyon szabadon, de mégis egyértelműen alakul a dalok felépítése. A dob intro-k nagy összhangban vannak az elkövetkező dalokkal, jelezvén, hogy Billy Hart nem csak dobosként, hanem ZENÉSZKÉNT is jelen van a zenében!
A legjobban az tetszett a lemezt többször is végighallgatva, hogy egyre kevésbé tűnt fel, melyik szám hagyományos, ritmikus, szinte standard formájú jazz, és melyek teljesen szabadon zajló zenék, amik ugyan folyamatosan mozgásban vannak, de nem egy adott tempóban, és az is, hogy mennyire tudják aztán ezt még tetézni azzal, hogy ezt a két különböző megközelítést milyen jól használják egy dalon belül is!
Számomra ez a zene volt az, ami igényli, hogy a hallgató is foglalkozzon vele, értve próbálja hallgatni, vegyen részt maga is a zenében, éljen együtt a hullámokkal, amelyek végigringatnak a zenén, 8 dalban különböző, mégis egységes képet tárva elénk, hatalmas összhangot sugallva. Nem szeretnék minden számot kielemezni, hiszen ez mégis csak egy szubjektív vélemény lenne, inkább megpróbálok néhány jellemző dolgot összeszedni, ami az egész lemezanyagot átfogja.
Az ECM kiadó egy garancia az igényes megszólalásra és valóban, a hangszerek, a hangszínek, a terek, minden természetes, tiszta és a hangkép is olyan, hogy becsukott szemünk előtt megjelenik előttünk a zenekar, mintha ott ülnénk a koncerten.
Egy ilyen néha szellős, néha hihetetlenül sűrű zene megértéséhet, élvezetéhet hozzátartozik a megfelelő hangzás, ami megannyi inspirációt adott a lemezt készítő muzsikusoknak is.
Dobosként előrevenném a "kedvenc" hangszeremet és azt mondhatom, nem győzök betelni a dob hangzásával. Dinamikus, tiszta, érthető hangon, szép, akusztikus hangzás. Gondolom a feljátszás körülményei sem voltak a legrosszabbak…
Végül egy gondolat - ajánlom mindenkinek ezt a lemezt, aki egy kicsit is nyitott és bátor, szeretne lépést tartani a jazz zenével, napra késznek lenni. Mindenki találhat benne magának szerethetőt, aztán úgyis meg fog barátkozni az összetettebb részekkel is, hiszen a tálalás remek és cseles, sohasem tudhatjuk, mit rejthetnek a quartet tagjai egy melodikus téma, egy érzelmes, finom ballada álcája mögé! Hagyjuk magunkat vezetni ezen a kiránduláson a zene által. Mindenkinek kellemes zenehallgatást kívánok!