Hamilton, Chico: El Chico + The Further Adventures of El Chico 2011. november 17., Dr, Gregorits János
Chico Hamilton (1921) két, hatvanas években készült lemezét most egy korongra egyesítve újra kiadták. Az “El Chico” 1965-ben, a “The Further Adventures” 1966-ban készült. Hamilton-ra ekkor már úgy tekintettek, mint a jazz egyik lehetséges megújítójára, akinek muzsikájában kitüntetett szerepet kapott a latin-amerikai ritmus, ugyanakkor a “third stream” kamarazenei jellegű újításaiból is sokat kölcsönvett. A dobos a negyvenes években “sideman”-ként már nagy sztárok (Ella Fitzgerald, Lena Horne, Count Basie, Lionel Hampton, Lester Young, Charles Mingus) mögött is fel-feltűnt, de a nagy áttörést az ötvenes évek hozták meg számára. Dobolt (Larry Bunker mellett) az “ős” Gerry Mulligan Quartet-ben és ez a szereplése úgy ráirányította a figyelmet, hogy önálló karrierbe kezdhetett. Az 1956-os Newport-i fesztiválon feltűnést keltett csellóval, de zongora nélkül felálló kvintettjével.
Mai füllel hallgatva ezt a közel félévszázad előtti zenét, persze sok minden relativizálódik. Az idő helyére teszi a dolgokat. Az “El Chico” nem annyira avantgard-nak, hanem inkább vékonykának, hogy ne mondjam: szimplának hat, a három ütőhangszeres szorgalmas dübörgése ellenére is. (Ahol egyébként Victor Pantoja és Willie Bobo mellett Hamilton-nak már alig jut tennivaló.) A “The Further Adventures of El Chico” ennél klasszisokkal jobb! Majdnem kétszerannyi muzsikus szerepel, a sound tehát eleve dúsabb, a hangszerelések pedig ezt kellően ki is aknázzák. Mindkét lemezen játszik a “kemény mag”: Szabó Gábor (gitár) Jimmy Cheatham (harsona), Victor Pantoja és Willie Bobo (latin ütőhangszerek). Mellettük az “El Chico”-ban Sadao Watanabe fuvolázik és altszaxofonozik, valamint Al Stinson bőgőzik. A “The Further Adventures of El Chico”-ban már egy egész csapatnyi top-muzsikus csatlakozik az együtteshez: Clark Terry (trombita), Charlie Mariano (altszaxofon), Jerome Richardson (fuvola), Danny Bank (piccolo), Richard Davis (bőgő), Ron Carter (bőgő).
Számunkra, magyarok számára, nyilván külön méltatást igényel Szabó Gábor szereplése, aki ebben az együttesben vált világszerte ismertté. Ő úgy sound-jával mind melódiavilágával egyre inkább kifelé menetelt a mainstream-ből. Már az 1965-ös “El Chico”-ban megelőlegezi később kiadott saját albumának, a “Jazz Raga”-nak szellemiségét. Nem akar versenyre kelni Tal Farlow-val az egy percen belül játszott hangok mennyiségét, vagy Wes Montgomery-vel a blues-feeling mélységét illetően, mindkettő amúgyis reménytelen vállalkozás lett volna. Ehelyett kimunkálja saját, összetéveszthetetlen hangját, amiben az indiai zene és saját népzenei gyökerei szétbogozhatatlan egységbe fonódnak az afro-amerikai zenével az ő szabógábori módján. Korai halála megakadályozta abban, hogy tovább járhasson ezen az úton – ami ki tudja még hová vezetett volna -, de életműve így is emlékezetes marad, nekünk különösen.
Az album legemlékezetesebb darabja (és csúcspontja) számomra a “Got My Mojo Working”, ami - nyugodtan ki merem jelenteni - egyenértékű volt Jimmy Smith etalonként bálványozott felvételével. Szenvedélyes lendülete, a nagyszerű szólók extázisba hozták nem csak a muzsikusokat, a hallgatót is. Igaz, ez nem volt sem third stream, sem avantgard, csak egyszerűen telivér jazz-zene.
