Hakim, Omar: The Trio of OZ 2011. szeptember 15., Bóna László
Amikor megkaptam a CD-t és betettem a lejátszóba, nem tetszett a zene. De hát én ilyen vagyok, első hallgatásra kevesen találják fejen az ízlésemet. Persze aztán jön a második, harmadik lejátszás és egyre több dolog megfog, egyre több dallam megtetszik, aztán a végén, ha nem is lesz a “kedvencek” polcon, de az biztos, hogy megvásárlásra kerül. Így fog történni ezzel a lemezzel is.
Az talán azért elmondható, hogy az első lejátszás során is már valami nagyon régről jött hang/játékmód kezdte el csiklandozni a fülemet, amit az első percekben nem tudtam hova tenni, de aztán meglett: Omar Hakim, persze könnyű megfejtés, hisz ráírták a lemezborítóra. Volt dobos lévén, és sok-sok jazzlemez maghallgatása után az embernek sok esetben “hallgatói deja vu” érzése támad, vagy valami ilyesmi. Ez történt most is: valahol már dübörgött bennem ez a játékstílus, ez a dob sound, forognak a fejemben a lemezek, videók, és hopp megvan: egy VHS kazettán Mike Mainieri nem tudom milyen koncertje, az is lehet, hogy Steps Ahead, bár ebben nem vagyok biztos.
A The Trio of OZ CD örömzene, mint ahogy – bár nincs személyes élményem – Omar Hakim is egy örömember lehet. Mindig vidám, vigyorgós, örömteli képpel játssza azt, amit játszik.
A zene általában nyolcados lülktetésű. A témák közérthetőek, tetszetősek, néha akár kicsit populárisnak is mondhatók. A témák utáni improvizációk Rachel Z kifinomult zongorajátékával és Hakim ritmikáival, tökéletesnek érződnek. Érzésem szerint ők ketten nagyon egymásra találtak, egy agy, és egy szív indukálja a végterméket.
Ha ki kellene emelnem számokat, akkor így néhány meghallgatás után a 2. (Stone Temple Pilots: Sour Girl), a 7 (Depeche Mode: In Your Room)., a 9. (Smiths: There’s a Light), és a 10. (Depeche Mode: King of Pain) darab áll hozzám a legközelebb.
(Elárulom Önöknek, hogy a CD-t két hete adta nekem Omar Hakim, közvetlenül nagysikerű debreceni fellépésük előtt. A koncerten is ezeket a dalokat játszották, amik többnyire az 1990-es évek un.”alte rock” stílusú amerikai és “synthi pop” stílusú angol együttesek “slágereinek” jazz feldolgozásai! – a szerk.)
