Haden, Charlie: Tokyo Adagio 2015. július 14., Gáspár Károly
Charlie Haden-Gonzalo Rubalcaba - Tokyo Adagio (Impulse – Universal Hungary)
"Mindig és örökké, Charlie Haden!"
2014. július 11-én hagyta itt a földi létet minden idők egyik legzseniálisabb jazz bőgőse, Charlie Haden. Tudván nagy betegségéről, régi jó barátjával –Keith Jarrett-tel- két duó albumot is rögzítettek ("Jasmine" és "Last Dance"). Utóbbi korongról én írhattam kritikát a JazzMa.hu számára. Sajnos találó volt az "Utolsó tánc" címadása, mert nem sokkal megjelenése után, Haden távozott az égi jazz klubok színpadaira...
Az Impulse kiadó nagy ajándékkal örvendeztette meg ezen a nyáron a Haden rajongókat. Egy 2005 márciusában, a tokiói Blue Note-ban készült anyagot "hoztak nyilvánosságra". Haden partnere a kubai származású, "villámkezű" zongorista, Gonzalo Rubalcaba volt.
Akkor ezen ponton elkezdeném a "hadeni rejtély" szálait kibogozni. Vagy legalábbis megpróbálom... Szóval, Rubalcaba egy kivételes technikai adottságokkal megáldott pianista, aki nem egy lemezén megmutatja, hogy egyszerűen "felfalja" a hangszert bármikor, ha akarja. Sok esetben akarja... Volt rá példa, hogy Charlie Haden kíséretével játszott, saját -mármint Rubalcaba- neve alatt futó projectben, és bizony akkor is rendesen "adott" a zongorának. No de, az Úr 2001-ik évében Charlie Haden új CD-vel jelentkezett, a "Nocturne"-nel. Latin-amerikai, első sorban kubai melódiákat dolgoztak fel a lemezen, illetve néhány Haden dalt is. Emlékszem, Szakcsi Lakatos Robi szólt akkoriban, hogy kijött egy új, "borzalmas" Haden felvétel, és ha felmegyek hozzájuk, majd lejátssza nekem, de készüljek, mert szívszaggató. Kérdésemre, hogy kik játszanak a basszista-zenekarvezető mellett, kezdte sorolni: Joe Lovano és David Sanchez - szaxofon, Pat Metheny - gitár, Federico Britos Ruiz - hegedű, Ignacio Berroa - dob, és Gonzalo Rubalcaba - zongora. Bevallom őszintén, csodálkoztam Haden választásán Rubalcaba esetében, hiszen ha egy igazi mély, lélekemelő anyag, mit keres rajta a "terminátor" Gonzalo...?! Életem nagy tévedései közül, ez volt egyik... Például abban is hibáztam, mikor azt vélelmeztem: sosem fogom szeretni a zöldbab főzeléket. De ez egy másik történet... Visszatérve Rubalcaba-ra; első hangtól, az utolsóig olyan gyönyörűen, nagy-nagy érzelemmel, tankönyvbe illő, szenzitív billentéssel játszik a "Nocturne"-ön, amely egészen a bőröm alá hatolt, és amíg élek, mindig etalonként fogok gondolni rá!
Hogy létezik ez? Milyen hatás tud érni egy muzsikust, amitől szinte pálfordulást tesz? Kisvártatva rájöttem a megoldásra. Ugye tudják már? Egyszerűen ennyi: Charlie Haden.
Haden a "Nocturne"-nel egy olyan albumot akart készíteni, amely nem harsány, nem "bulizós". A dél-amerikai zene esszenciáját, életbölcsességét kívánta megmutatni, elénk tárni. Egyéniségével, szelíd határozottságával magával ragadta Rubalcaba-t, és "pozitív Frankenstein”-ként alkotott egy csodálatos teremtményt. Az újjászületett Gonzalo Rubalcaba-t!
Ilyen volt Charlie Haden. A jazztörténet meghatározó alakja, akire kevés a meghatározás: bőgős. A jazz nagy alakítója, aki "nem félt használni" szívét-lelkét, amellett, hogy perfektül lüktetett benne a "dögös négy" is.
A "Tokyo Adagio" a "Nocturne" utánérzése. Igaz, csak egy dal hangzik el a korábbi lemezről, a szépséges "En la orilla del Mundo". Ezen kívül egy standard a Johnny Mercer-David Raksin szerzőpárostól, a "My Love and I", majd jön Ornette Coleman klasszikusa, a "When Will the Blues Leave". Ezt követi egy Haden kompozíció ("Sandino"), hogy "beléphessen" Lara Aguirre Agustin munkája, a "Solamente una vez". Végezetül Rubalcaba is feltűnik szerzőként a "Transparence"-szel.
A "When Will the Blues Leave"-et kivéve -amely egy "húzós”, vérbeli blues- a dalok a ballada és a finom, visszafogott latin ritmusok egyvelegét képezik. Mindkét művész hozta a formáját, amit annyira kedvelünk, és várjuk Tőlük. Nyugodtan, egymást tisztelve muzsikáltak. Ahogyan a lágy sodrású folyó otthont ad a halaknak, úgy "dédelgette" rutinjával és szeretetével Haden Rubalcaba-t, a zongorista pedig kifinomult, végtelenül relaxált játékával hálálta ezt meg.
Sosem feledem, néhány esztendeje egy hazai, "vezető" énekesnő zongoristájaként, kezdés előtt ültünk egy -azóta sajnos megszűnt- jazz klubban. A "Nocturnes" szólt háttérként a hangfalakból. Néhány perc múlva megszólalt a művésznő.
- Mi ez, kik ezek?! Azonnal vegyétek ki ezt a depressziós szörnyűséget!
Akkor döbbentem rá igazán, a magyar improvizációs műfaj bizonyos szegmenseiben mekkora üresség uralkodik. Azt hiszik a hangos, gyors -sőt, egy számon belül dupla tempóra felpörgő- "őrjöngés" a jazz, és ez kell a Közönségnek. Nagyot tévednek! Pontosan ez riaszt el sok embert szeretett zenénktől! Legyünk már bátrak, és közöljük velük: elég volt, ha nincs ízlésetek, ne erőszakossággal próbáljátok helyettesíteni! (Kérem, majd ne írjatok, hogy Karcsi, ki volt az az énekesnő... Köszi!) Itt jönne az a poén, hogy kiírom a nevét, de hát gentleman vagyok, nincs mit tenni, na...
Charlie Haden fizikai valójában már nincsen köztünk. Azonban szellemisége, zsenialitása mindörökké itt marad. Persze ehhez továbbra is hallgatnunk kell muzsikáját. Most éppen a "Tokyo Adagio"-t. Aztán újra és újra az összeset...
Charlie Haden - Gonzalo Rubalcaba: Tokyo Adagio (Impulse! 2015)
1. En la orilla del Mundo
2. My Love and I
3. When Will the Blues Leave
4. Sandino
5. Solamente una vez
6. Transparence
Charlie Haden - bőgő
Gonzalo Rubalcaba - zongora
