Gray, Macy: Stripped 2016. október 10., Hevesi Lia
Macy Gray- Stripped (Chesky Records)
Vannak örök érvényű dolgok, amik dacolva az idő múlásával újra és újra felvetik fejüket a soron következő generációkban. „Dolgok”, amikre sosem fogjuk tudni azt mondani, hogy retro, vagy azt, hogy old school, idejétmúlt, régies. Olyanokra gondolok, mint egy jó kis converse tornacipő, a „little black dress”, a trapéznadrág (minden elvárást felülmúlva ismét büszkén trónol a boltok polcain), a raszta haj, a kávékultúra, a blues és a jazz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Macy Gray legújabb album, a „Stripped”. (Ami szeptemberben jelent meg, és október 1-én egyből a New York-i Jazzlista 3. helyén nyitott! – A szerk.)
A jellegzetes hangszínéről felismerhető Macy most új hangszerelésbe csomagolja egykori slágereit és a legújabb szerzeményeit. Olyan tehetséges jazz zenészek gondoskodtak a hibátlan megszólalásról, mint Ari Hoenig (dob), Daryl Johns (bőgő), Russell Malone (gitár), Wallace Roney (trombita).
Gray elég későn lépett zenei pályára, mivel tanulmányait Ohio államban forgatókönyvírói szakon kezdte, és csak stúdiumai végéhez közeledve kezdett el zenét szerezni egyik kedves barátja számára. Egy puszta véletlennek köszönhetően a felvétel előtt énekes nélkül maradtak a zenészek, így „kénytelen” volt a szerző felénekelni a dalokat, aki ezt követően nem maradt rejtett a zenei világ elől. 1999-ben látott napvilágot „On How Life Is” című első lemeze. 2001-ben siker koronázta a debütálást, hiszen „I Try” című dalával elnyerte a Legjobb női énekes előadónak járó díjat a Grammy-díj átadón pop kategóriában. Ezt olyan zenei kollaborációk követték, amelyekben Fatboy Slim-mel, Marcus Miller-rel, a Santana-val, Natalie Cole-lal, Justin Timberlake-kel, vagy a The Black Eyed Peas-zel működött közre. Mi sem jelzi jobban Gray művészi irányultságát annál, hogy színészként is kipróbálta magát pályafutása során. Láthattuk többek közt a „Pókember”, a „Training Day”, a „Domino” egyes jeleneteiben.
Az R&B egyik koronázatlan királynőjeként ismert előadó most a jazzhez fordult, és az új ismeretségből szoros barátság lett, melynek gyümölcseként 10 nagyszerű dal címe sorakozik a lemez hátsóborítóján. A CD nem csupán az új stílusjegyektől különleges, hanem a jellegzetes binaurális technikát képviselő hangzásáról. A Chesky Records közreműködésével sikerült megvalósítaniuk az úgynevezett 3 dimenziós hangzást, aminek eredményeként a hallgatóban az az érzés keletkezik az album hallgatása során, mintha élő zenét hallgatna. Ez teszi egyébként testközelivé a hangzást, és sokkal természetesebbé, habár egy óceán, és több ezer kilométer választ el bennünket a művészektől. Nem mondanám egyébként, hogy Macy-től messze áll a jazz, hiszen jegyei fel-felismerhetőek daltörténetében. A soul és blues legalábbis nagyon gyakran visszaköszönnek a dalok soraiból. Ez nem is lehetne másként, mert hangszíne annyira jellegzetesen hajaz a tradicionális blues és soul hangzásokra, és az őket képviselő előadókra, hogy szinte predesztinálja a művésznő zenei irányvonalát. Hangszínében viszont halljuk Billie Holiday-t, Aretha Franklin-t, vagy akár Natalie Cole-t is.
Az album számai között vegyesen találunk régi slágereket, 2 feldolgozást, és néhány friss, saját dalt is. A „Nothing Else Matter” James Hetfield, Lars Ulrich szerzeménye, amit (ha hiszik, ha nem) a Metallica tett ismertté. Zseniális átdolgozás, metálból jazzbe. De azt kell mondjam, bármennyire szeretem az énekesnőt, ezt a számot nem miatta szeretem, hanem RusselL Malone gitár játéka miatt. Annyira dallamos, és fülbe mászó, mindemellett annyira izgalmas menetekkel, váltóhangokkal, színező-hangokkal gazdagon tálalja a szólóját, hogy kedvem támadt leírni transzkripcióként. Roney trombitaszólója is még dögösebb ízt ad a dalnak. A „Redemption Song” eleveníti fel Bob Marley-t, a reggae királyát. Örök érvényű kiáltványa Marley-nek ez a dal, a szabadság jegyében. Eléggé rezignált hangvételű, amit a soul hat át.
Ezt a hangulatot viszi tovább a „The Heart” is, ami egy új szerzeménye az énekesnőnek. A gitár játék, a dob esetében a seprű használata, a 90-es évek pop slágereit juttatja eszembe. Számomra ez egy kicsit kakukktojás, mindenesetre a szerelem, kontra ész dilemmáját hűen közvetíti. A következő számon sokáig töprengtem, mire eszembe jutott kire is emlékeztet. Emlékeznek még a „The Wind Cries Mary” című Jimi Hendrix számra? Engem kísértetiesen emlékeztet rá a „Lucy” akkordmenete, a dallama, de még a szövege és az ének frazírozása is. De el kell ismernem, nagyon fülbemászó, és a trombitaszóló ebben a dalban is nagyon tetszik. Az a kép lebeg a szemeim előtt, hallgatva a dalt, mintha az „élet egy szívás” hangulatban írná a dalt Gray, miközben cigarettát szív a teraszon, egy szürke, borongós, őszi vasárnap reggel, a „Black Coffee” illatát mélyen magába szippantva. Majd kezdődik a hét, és meló után beül a kocsmába. Ráébred, hogy elfogyott a cigi, a pénznek csúnyán a fenekére vert, és semmi sem változott, nap-nap után egy szenvedés. A változtatás nehézségét sírja el ez a blues, amiben a gitárszóló már megint egy remekbe szabott életkép.
A régi slágerek sorát nyitja a „Sweet Baby”, aminek nagyon tetszik a ritmizálása. Friss, dinamikus érzetet teremt, vidám hangulatot sugall, és a trombita jó ízzel színezi a dallamot. Egyik nagy kedvencem a „Slowly”, mert nagyon tetszik benne, hogy olyan, mintha Norah Jones dallamvilágát tükrözné vissza, vegyítve egy csipetnyi acid jazz-zel és egy jó adag poppal. Nekem a „First Time” kevésbé ragadta meg a figyelmemet, talán azért, mert a szöveg számomra túlságosan „poposan” csöpögős, és a dallama is kissé panaszkodós, bár az „alap” nagyon kellemes. Szintén a gitárt emelném ki, a maga csodálatos színezéseivel, és közjátékaival. A végére hagytam egy másik nagy kedvencemet, a „She Ain’t Right for You”-t. Nekem ez a szám úgy tökéletes, ahogy van. Tetszik a szövege, élvezem, ahogy pörgeti a szavakat. A dallama szintén nagyon fülbemászó, és Bob Marley életművének is méltán emléket támasztó reggae-ről beszélhetünk, akár a dob mókás játékát vesszük példának, akár a bőgőszóló frappánsságát. Ahogy már az elején is említettem, legnagyobb sikert hozó dala, az „I Try”, amivel méltán került be a köztudatba. Ezt az „örök klasszikust” öltözteti be egy nagyon eleven, vidám swingbe, így bizonyítva, hiába rendelkezik ilyen nagy történelmi múlttal, jazz volt, jazz van, jazz lesz!
