Gordon Goodwin's Big Phat Band: That's How We Roll 2011. október 10., Berdisz Tamás
Picit elkéstem e lemez kritikájának megírásával, mivel egy hete folyamatosan ezt a CD-t hallgatom az autóban, és ez idő alatt naponta változott a lemezről alkotott véleményem. Mindenképp szerettem volna életem első lemezkritikájaként egy értékelhető irományt kiadni a kezemből, big band dobosként nem elfogultan, sőt, objektíven írni a lemezről, ez volt a másik indokom a késedelemre.
Nos tehát:
Gordon Goodwin (1954) a mai modern big band zene egyik jelentős, meghatározó alakja. Néhány éve hallottam róla és az általa vezetett big band-ről először, azóta sikerült megszereznem az eddig megjelent lemezeiket és bátran állítom, örömmel konstatáltam, hogy ez az új lemez méltó folytatás a sorban.
Mint minden hangszerelő, Goodwin is felismerhető jellemző hangszerelési „trükkjeiről”, de ez így természetes, én mindannyiszor csodálattal tudok adózni játékosságának, a stílusnak, hangszerismeretének. (Furcsa a hasonlat, de Hidas Frigyes „bácsi” különböző felállású rézfúvós együttesekre komponált és hangszerelt műveiben hallhattunk hasonlóan játékos-bravúros, a hangszerek és megszólaltatóik képességeit nagyon jól kihasználó hangszereléseket.)
Első hallgatáskor már feltűnt, hogy nem tudok „csak úgy” belehallgatni a lemezbe, ugyan is eszembe sem jutott továbbléptetni a számokat...
A lemez 9+1 számot tartalmaz. Kilenc kompozíció, kilenc stílus, kilenc karakter, plusz a „ráadás”.
Shuffle, de nem közhelyes, NDK esztrád zenekarokat idéző, hanem olyan „jófajta”, aminek sodrását Eric Marienthal alto sax játéka emeli még feljebb. Latin, a kubai fajtából, derekas trombitálással..., majd finom bossa a gitár főszereplésével a mai kortárs big bandek hangzását idézve, azután egy „sebes” modern swing. Ekkor kicsit megtörve a szokványos, big band zenében használt stílusokat, jön az „Everlasting” funky-pop hangzású dal a Take 6 közreműködésével. Teljesen más hangképpel, nélkülözve a popdalok big bandre áthangszerelése során felmerülő problémát, amikor fúvós zenekari létszám miatt gyakran elveszik a dalokból a feszesség, az erő. Nos, itt ennek nyoma sincs, 5-6 fúvóst használó funky zenekarok (Earth, Wind and Fire, Tower of Power) hangzását idézi a kompozíció. Ezt követi egy medium swing kompozíció, amiben a harsona soli Thad Jones-os hatást idéz. Később egy színfolt a tutti részben megjelenő Chicago-gengszter hangulat. Az előző lemezeken 2 epizódban bemutatott „Hunting Wabbits 1-2” harmadik tételében pedig egy Tom és Jerry rajzfilm játszódhat le fantáziánkban a zenét hallgatva. Külön kiemelném a ráadásként feltüntetett 10. számot, George Gershwin „Rhapsody in Blue”-jának ötletes, és végre valóban big band-szerű áthangszerelését, kiváló szólisták alázatos, stílusos játékával fűszerezve. Méltó befejezése a lemeznek.
Az ember csak mondogatja magában, hogy hűha, mert bizony igen nehéz fogást találnia ezen az anyagon, annál több élvezetet jelent a hallgatása hozzáértők, zenekedvelők és a véletlenül belecsöppenők számára is.
Szakmai szempontokat nézve azt tudom mondani, hogy ennyire színesen megszólaló big bandet nem igazán hallottam mostanában. Ahány szám, ahány stílus, annyi féle és azokra a stílusokra jellemző „sound”. Rettentő pontosan, tisztán, nagyon dinamikusan játszanak, a legnehezebb állások is olyan könnyeden szólnak, mintha 2-3 ember játszaná azokat, nem 13 fúvós és egy ritmusszekció. (A dobolásért különösen oda vagyok régóta, ennyi szakmai magam felé hajlás engedtessék meg nekem... Köszönöm!) A hangszerelési ötletek végtelenül szellemesek.
Az egész lemez egy korszerű big band hangzás köntösébe bújtatott időutazás. Leginkább azt tudnám ajánlani a kedves olvasónak, hogy bátran csukja be a szemét, dőljön hátra a kedvenc foteljében, kezében egy pohár szabadon választott itallal és engedje át magát egy kalandos utazásnak Gordon Goodwin mesevilágában.
