Gordon Goodwin's Big Phat Band: Life in the Bubble 2014. július 03., Berdisz Tamás

Gordon Goodwin’s Big Phat Band – Life in the Bubble (Concord – Karsay)

A 2014 májusára datált CD, a Gordon Goodwin’s BPB eddigi lemezeit ismerők számára nem fog okozni túlzott meglepetést, hiszen a minőség a régi. A lemezen szereplő hangszerelések egyikéről sem lehet azt mondani, hogy korszakalkotóan újat hozott volna a zenekar megszólalásában, viszont az is igaz, hogy minden egyes dal, hangszerelés okkal foglal helyet a lemez dalai között. Okkal, ezt direkt írom, hiszen ez a lemez anyagát tekintve egy úgynevezett „featuring” típusú lemez, ahol minden egyes számot, hangszerelést a zenekar egy-egy bizonyos tagjára írták, megmutatkozási lehetőséget adva ezzel a 20 tagú zenekar szólamaiban alázatosan „megbúvó” művészeknek.

A lemez szöveges bemutatójában a zenekarvezető pár mondatban vázolja is ezt a tervét, hogy a stílusok kavalkádja várható, hiszen a zenekar egysége mögött számtalan, a jazz különböző stílusaiban igen jeleskedő hangszeres foglal helyet.

A lemez szokásosan remekül szól, a keverés, az arányok kiváló hozzáértésről, munkáról adnak tanúbizonyságot a hallgató számára.(kár, hogy ezt kell leírnom, de elég sok lemez fordul meg a kezem között és a hazai lemezek megszólalása sokszor nagyon sokat ront a rajtuk hordozott zenei anyag élvezhetőségén. Tudom, hogy ennek gyakran anyagi okai vannak a háttérben, nem a zenekar igénytelensége a megszólalás oka, sokkal inkább az általuk megfizethető minőség és hozzáértés a stúdiómunka során…)

A CD azt gondolom, mindenki számára élvezhető big band muzsikát tartalmaz, amihez nem kell különösebb magyarázat a hallgató számára. Érthető, élvezhető, remek bevezető azoknak is ez a zene, akik a jazz muzsikával még csak barátkoznak, de nem adták fel az első akadálynál…

Az első track Brian Scanlon tenor szaxofonos „köré” íródott. A fokozatosan felépülő intro egy kemény 2-4-ben ér célba. A szám akár egy 80-as évek valamelyik amerikai krimisorozatának is lehetne főcímzenéje, bár annál sokkal érdekesebb a hangszerelés. A big band hihetetlenül egységes fúvósai dinamikusak, pontosak, és ezáltal a zenekar olyan hatással szólal meg, mint egy 6-8 tagú funky zenekar. Remek pop szaxofonozás zajlik a szólista részéről, kicsit Everette Harp világát elénk idézve.

A második dal egy korrekt be-bop hangszerelés. Pontos unisono-k a hangszerelésben, számomra mindig csodálatra méltó, ha egy ekkora zenekar ennyire egységesen tud gondolkodni-frazeálni. (Jó a zenekarvezető…)

Kevin Garren altszaxofon-szólója bizony stílusos, lendületes, minden olyan elmondható róla, ami egy technikás be-bop szólóhoz szükséges.

Szép, nem dudáló altszaxofon hangszín, jó hangok, ritmikák.

Ez a vonal folytatódik Andy Martin harsona szólójában is. Itt is „sajnos” minden rendben van. Hangterjedelem, hangszín, ritmikák, be-bop skálák… Ilyenkor gondolkodom el egy kicsit, hogy vajon miért csodálkozom el ezen minden egyes alkalommal, amikor szembesülök egy remek külföldi szólista játékának hallatán. Tudják a hangszert technikailag alaposan, sőt… Tudják a zene, improvizáció elméletét is alaposan, sőt… mi baj lehet??

Remek background-ok a szólók alatt, a sebes tempó végig könnyed.

A következő track Andrew Synowiec gitáros kadenciájával indul, amiből egy igazi shuffle-blues alakul ki. Meg kell említenem itt egyik „kiváltó ok”-ként a dobost, Bernie Dresel-t, aki már a Brian Setzer Orchestra-ban is  nagyon jól oldotta meg azt a feladatot, hogy a rock and roll, a shuffle és a swing hogy tud párhuzamosan egymás mellett haladni a big band zenében.

Nagyon jó blues gitározás zajlik némi be-bop-os felhanggal, mint amikor Robben Ford-ot hallgatjuk.. Ízléses, pont annyi, amennyi belefér egy big band lemezbe remek színfoltként.

A 4. track egy rajzfilm zenével indul, itt kicsit visszacsatolhatunk Gordon Goodwin valamelyik előző lemezén hallható programzenéjére a „Hunting Wabbits”-re. A szólista, Wayne Bergeron piccolo trombita játéka szinte elénk idéz egy-egy mesejelenetet azzal az „apró” megjegyzéssel, hogy egy-egy futama Haydn trombitaversenyeiben, vagy Bach oratóriumaiban is bizony megállná a helyét! A piccolo trombita amúgy is a trombitások igen nagy tiszteletben tartott hangszere, mind technikailag, mind zenei megformálásban igen sok kihívás elé állítja a játékost. Gondolhatunk itt arra, hogy Maurice Andre hosszú évtizedekig mennyire megkerülhetetlen, kultikus alakja volt a barokk zene interpretálásának!

A közel 2 perces intro után a zene átvált egy medium swing tempóra, ahol már sima Bb trombitán szólal meg a téma. Itt is kicsit előttem lebeg a „rózsaszín párduc” hangzás, de úgy van minden eljátszva, hogy rögtön elszáll minden gonoszkodó gondolatom.

A trombitaszóló az elején picit a cool jazz-felé kacsintgat, de azután ez „elmúlik”, nem takargatva a szólista azon adottságait, miszerint nincs túl magas hang a trombitán, amit ne lehetne félelmetes biztonsággal megszólaltatni.

Aztán téma, nagy zenekari unisono-val, majd egyszer csak visszatér a mesezene mintegy keretbe foglalva a hangszerelést.

Ötös track. Eric Marienthal. No comment… Illetve, ha mégis, akkor annyi, hogy a 80-as évek óta egyik kedvenc szaxofonosom. Főleg, amikor megnézhettem egy előadását videón. Itt is kiderült számomra, hogy elkerülhetetlen dolog a zene megismerése-tanulása-játéka során a zenetörténet „lépcsőfokainak” megismerése, sőt használata, hiszen egymásra-egymásból építkező zenékről, stílusokról beszélünk. Egy-egy lépcsőfok kihagyása nem biztos, hogy büntetlen marad későbbi játékink során.

Na nem játszom tanár bácsit, elég volt év közben…

Egy gyönyörű ballada szólal meg, puha alt hangszínen, a zenekar a háttérben kísér, a fúvós felrakások, telt akkordok kiválóan ágyaznak meg a szólistának. Aztán eljön a dupla tempó ideje is, de mértéktartó ízléssel, majd a dal hangszerelési csúcspontja egy monumentális tutti, aztán téma, ami megnyugtatja a felborzolódott kedélyeket. Szép.

6. track. A dobosok ideje. Egyszer minden GGBPB lemezen eljön a latin zene ideje. Itt most jött el… Az intro során kiderül, hogy ez is megy… Bernie Dresel dobos, Joey Deleon ütőhangszeres-énekes bizony uralja a terepet. Ami talán még fontos, a zenekar hihetetlenül együtt játszik ismét. Sehol egy „sleppelés”, egy jazzes mögé játszásnak magyarázott pontatlan ritmustalanság, nem dudálnak a rezek, a hangoknak nem csak ereje, eleje, de vége is van, mégpedig igencsak egyszerre! A stílus elengedhetetlen része a harsonaszóló. Francisco Torres azt hiszem, minden elvárásnak megfelel, ami ebben a zenében várható egy pozanostól. A zenekarvezető, Gordon Goodwin egy stílusba illő, erőteljes tenorszaxofon-szólót játszik, azután amikor átül a zongorához, a dobszóló alatt játszott montuno-val sem vall szégyent… Remek, pregnáns, stílusos dobolás, ütőhangszerezés…

Hetedik dal. Megérkezett Count Basie is. Minden itt van: 2 hangból álló zongoradíszítés a téma alatt. A tempó, a fúvós felrakások, a szaxofonkórus megszólalása, a szélsőséges dinamikák… Időutazás!

Nagyon nagy Yeeeee, ahogy manapság mondani illik!

A két szólista: Willie Murillo trombita, aki azt a jellemző „vécépumpa” hangszínt varázsolja elő hangszeréből, amit Clark Terry-nél kötelező tartozékként tartunk számon. Ezt követi Jeff Driskill tenorszaxofon-szólója. Ahogy szokták volt mondani, magam sem játszottam volna ide jobbat J!!

Ráadásul még azt is rásüthetném a hangszerelésre, hogy Basie ide, vagy oda Thad Jones szelleme is fejünk felett lebeg, de mindezt Gordon Goodwin kiforrott stílusa köti egységbe. No és? Azt gondolom, az inspirációink, kedvenceink biztosan visszaköszönnek játékunk során, de jóktól tanulni, talán nem olyan nagy baj…

8. szám: A téma picit indulószerű shuffle, nem túl bonyolult, olyan Herb Alpert-szerű, csak modernebb a hangzás. No, mikor ezen már nem gondolkodunk tovább, megérkezik Eric Marienthal dupla tempóban „végrehajtott”, üveg és nyakhangokkal színezett, modern altszaxofon-szólója. Herb Alpert-től itt búcsút is vehettünk. A folyamatos modulációk végig a csúcspont felé repítik a számot.

Kilences. Kakukktojás. On Green Dolphin Street. Gordon Goodwin zongorázik. Jól. A szólójába belekomponálva a kis xylofon-piccolo unisonokat. Ügyes is. Bob Summers trombitaszólója belefolyik a fúvós tuttiba. Szaxofon soli és a harsona szekció background-ja mozgékony, rendkívül tiszta ritmikailag (is)!

Téma finom felrakása a sordinos trombita-fuvola-zongora hármasra.

Utolsó dal. Első hallásra „kezdődik a kék Fény a tv-ben”.

Aztán egyszer csak megszólal egy hm… bizony ritmusos ének szólam, folyamatosan lüktető basszus szólam, mozgékony fúvósokkal tűzdelve. Mi lesz ebből? Egy picit a szerző-zenekarvezető „Jazz Police” dalának a hangulata köszön vissza, de oda se’ neki. Egy sodró lendületű pop-disco-soul-funky dal a végeredmény, amit Judith Hill énekhangja tesz még energikusabbá, élvezetesebbé.

Összességében megint készült egy jó lemez. Vállalhatóan populáris és/mert minőségi a zenélés. Mindenkinek ajánlom, aki kikapcsolná magát egy magyarázat és használati utasítás nélkül is jó lemez meghallgatásával.